Legelső, 10 km-nél hosszabb bevetése a Wave Cabrakan cipőmnek tavaly volt a Bükki Hegyi félmaratonon. Már ott is feltűnt, hogy mindkét sarkam belső részénél kisebb vízhólyagok keletkeztek és a talpamat is melegnek éreztem a verseny vége felé. Ezt még elnéztem a cipőmnek, hiszen sziklákon, köveken össze-vissza mozgott benne a lábam. A láb minimális csúszkálása a cipőben előbb-utóbb vízhólyaghoz vezet, hiszen a bőrrétegek egy nyíró irányú erőhatásnak egy idő után már nem tudnak ellenállni, elszakadnak egymástól. Így jártam eddig minden 20 km fölötti terepfutásom alkalmával ezzel a cipővel. Kis vízhólyagra nem adtam soha, mindig időben beértem a célba ahhoz, hogy ne hízzanak pingponglabda méretűre. Most 42 km volt a táv, az utolsó 16 km-en volt idejük a vízhólyagoknak, hogy szép dagadtra megnőjenek. Haladjunk sorban.

Emeltük a tétet

Hétközben a Facebookon kaptam egy meghívást a Bükki Barangolóktól a Bükk Fennsíkok túrára. Rögtön igent mondtam nekik, mert közelebb is van, mint a tervezett Kohász Kék és a Bükknek ezen a részén ez lenne az idei harmadik túrám. Végül egy-két nappal előtte észrevettem, hogy nem most lesz, hanem jövő héten, úgyhogy gyorsan visszavonulót fújtam, értesítettem a túratársakat, akik egészen jól fogadták, hogy minden nap más túrára hívom őket. Szombaton reggel fél hatkor a turnébusszal összeszedtem a csapatot és elindultunk Ózdra. Miskolcig mindenkinek ismerős volt az út, utána újdonságként hatott minden egyes méter. Soha nem jártam még erre, viszont sokat hallottam, olvastam Borsod ezen ipari részéről. Volt egy elképzelésem a városokról, nem is cáfolta meg a valóság. Gyárak gyárak hátán, a jobb helyeken működő gyárakkal. Ózd sajnos nem tetszett. Ott is gyárak érték egymást, amiket évekkel ezelőtt már bezárták, ablakok betörve, elhanyagolt udvar, rozsdásodó gépek, csigasorok az udvaron, gaz kinőve a betonudvar repedései közül. És nem egy ilyen gyár! Szomorú, szürke és barna óriáskémények törnek az ég felé, az egykor volt kohász város és nehézipar mementóiként. Teljesen lelombozott. A rajtot elég hamar megtaláltuk. Nevezés közben Ági sporttársunk szólt, hogy akkor a 42 km-s távot írjuk rá a lapra. Megijedtem, mert nem így készültem, csak a 32-re voltam fejben kalibrálva. Mondtam is, hogy amíg kitöltjük a lap többi részét, addig hagyjuk üresen a távolság rubrikát. Végül 3 másodperces gondolkodás után beírtuk a 42 km-t, amit nem bántunk meg, bár a frissítések hiánya és az Akasztóhegy miatt jó lett volna, ha hamarabb vége van a bulinak. Elindultunk, és mint ilyenkor szokásos, rögtön egy kis emelkedővel indult a túra. Futottunk, bírtuk, de elég hamar elkezdett mindenkiről folyni a víz. Nagyon párás volt a levegő, éjszaka esett az eső, most lehelte ki magából a föld. Az energiaitalomat nem ittam meg induláskor, ezért cipelnem kellett, nem volt jó ötlet. Meglepetésemre nem erdőben futottunk, hanem derékig érő susnyásban (dzsindzsában). A csalánok egy életre enyhítették a reumás panaszainkat. Felértünk egy dombtetőre, ahol nagyon szép kilátás volt, amit az is segített, hogy fák nem voltak. Beértünk Somsályra, ahol az ózdi döbbenet után itt még inkább elszomorodtam. Ez a falu a mélyszegénység egyik legjobb példája lehetne. Az egykori kultúrház minden mozdítható részét elvitték már az emberek. Ablakkeret, ajtókeret, parketta sehol, a szél fütyült csak benne. Szerintem néhány év és valaki megkezdi a falakat is, bár a téglával nem nagyon lehet fűteni.

Somsályi kultúrház

Somsályi kultúrház

 

Somsályi kocsma végkiárusítás után

Somsályi kultúrház

 

Éltek itt homo sapiensek is

Alig hiszem el

Tovább haladva a faluban egyik ámulatból estem a másikba. Nem ismerem Somsály történetét, de a házak jellegéből ítélve itt bánya lehetett és az egyforma házakban a bányászok lakhattak a családjaikkal. Nehezen térek magamhoz, de az itiner szerint a gázpásztát (új szó!) kell figyelnünk, azt kell követni. Egy dombra kapaszkodunk fel ismét. A kilátás ismét gyönyörű, de továbbra is fűben haladunk, nagyon meleg van, tűz a Nap, égeti a bőrünket. Megállapítjuk, hogy egy sapka jó ötlet lett volna, de senki nem gondolta, hogy az Ó-Bükk nem olyan erdős, mint a többi része. A dombról leérve sasszemű Ági sporttársunk kiszúrt az úton egy szarvasbogarat. Hangyák hordták már széjjel a belsejét, de egészen jó állapotban volt. Jó helyre került ezután, a hátizsákom külső zsebébe. Egy kőkeresztnél balra fordulva az itiner szerint minél hamarabb érdemes a patakon átmenni. Milyen patakon? Ja, ezen a kis vackon? Na, majd Gyuribácsi megmutatja. Nem mély, bár széles és homokos az alja. Az első hétmérföldes lépés után kiderült, hogy nem homokos, hanem mocsaras az alja. Szélessége miatt mindkét lábbal megtapasztaltam ezt, bokáig süllyedve a büdös, mocsárszagú trutymóban. A Mizuno Wave Cabrakan talpának barázdáltsága miatt a fenekemig sikerült ezt a trutyit felcsapni magamra. Az ellenőrzőpont egy dombon volt, onnan jól látták az akciómat. A többiek ezután igencsak óvatosak lettek. Gabi jó messzire ment, csak néha látszott a feje búbja a nádasban, de valahogy átjutott a patakon. Ági egy kövön és egy fűcsomón egyensúlyozva Szergej Bubkát megszégyenítve lendült át. Mindenki tanult az én hibámból. Az ellenőrzőponton megkaptuk a pecsétet és mentünk tovább. Irány az Arlói tó. Őszintén szólva a tó széle nekem egy atomkatasztrófa utáni helynek tűnt. A házak és kiegészítőik abból épültek, amit a tulaj ki tudott hozni a gyárból, amit a haver tudott faszolni. Beértünk Arlóra, ahol Ladákkal és "A"-val kezdődő rendszámú kocsikkal rodeóznak a vakolatlan, tányérostévés házak között. A Hódos patakon átkelve (itt még futottunk) megegyezünk abban, hogy egy citromos sör jót tenne a teljesítményünknek. Először egy boltba megyünk be, ahol a pénztáros mondja, hogy nincs. Átmentünk a járdánházi kocsmába, a törzsvendégek legnagyobb megrökönyödésére be is mertünk menni. Bekaptuk söreinket és a pár méterre leledző Maki bisztró teraszán begyűjtjük a pecsétünket. Itt találkoztunk a hajdúböszörményi túrázó csapattal, Tibi vezetésével. Ezután összekapcsolódtunk és a célig egy kis különléttel végig velük mentünk. Tibi elmesélte nekünk utolsó néhány túrája történetét, gyakorlatilag levegővétel nélkül. Utunk során megnéztük a két román katonát rejtő sírt, ettünk erdei szamócát, küzdöttünk a napsugarakkal. A Hangonyi tónál az István forrásnál feltöltöttük vízkészleteinket, majd Szőnyi Márton antifasiszta emlékművénél, ahol éppen egy kislány pisilt, felmentünk a Rengeteg bércre. Itt elbizonytalanodtunk, elég hosszú szünet következett, Gabi el is tűnt a visszaúton és a kiáltásainkra sem felelt. Fasza! De Tibi hangját meghallottuk, ismét összejött a Dream Team. Innen már nem is váltunk széjjel. Gabi diktálta az iramot elől és mi libasorban követtük őt.

Parázson az utolsó 16 km

Már bőven a huszon ikszedik kilométer után voltunk, a talpam elkezdett égni. Nőnek a vízhólyagok. Nem egy, nem kettő, hanem lábanként három. Legalább szimmetrikus. Emelkedőkön nem fáj annyira, lejtőn, ahol a lábam előrecsúszik a cipőben, nagyon rossz. Síkon haladva pedig "bioliquid" csillapítás van a talpamon. Fáj. Nagyon. Eszembe jut a "Pain is weakness leaving the body" tengerészgyalogos mondat. Nem csökken a fájdalom, de elmormolom néha magamban, hátha számít. Bár mitől csökkene? A terhelés nem csökken, a vízhólyag egyre nagyobb. Mintha parázson járnék, annyira fáj mindkét talpam. Megpróbálok külső lábélen menni. Úgy is rossz. Most már csak a túlélésről szól nekem ez a túra. Nagyon szép helyeken megyünk. Fa nélküli, füves dombok és völgyek váltogatják egymást, valahonnan zeneszó hallatszik. Biben (Ózd része) előtt két idős néni (80 éves volt az egyik) pecsételi le az ellenőrző lapjainkat. Utána Ózd "üdülőtelepén" ereszkedünk le a csónakázó tóig, ahol valami buli van. A színek alapján azt hinné az ember, hogy egy karibi parti, de ezt itt nem az. Egy kocsmába betérve iszunk egy Harmatcseppet. A kocsma teljesen ki volt lambériázva, benne egykori kohászok verítékszagával és a bádoglemezes pult mögötti kiszolgáló rácsok mögül adta a piát. Vajon, miért? A csónakázó tó mellett gyorsan elhaladva, senki szemébe nem nézve megkérdeztünk 3-4 embert is, hogy hol az Akasztóhegy. Már csak az volt hátra. Senki nem tudta, még az sem, aki a tövében lakott. Szerencsére nem volt túl magas, de annál meredekebb. Fent az utolsó pecsét mellé kaptunk egy sütit is. Innen már csak lefelé kellett menni. Én baromi lassan mentem, mert már nagyon fájt a lábam, de a többiek sem nagyon erőltették a haladást. A célig még elszörnyedtem néhány betört ablakú szétrohadt gyárépületen. Nem bírom megszokni. Hivatalosan 9 és fél óra alatt tettük meg a távot. Visszagondolva szerintem futva simán meg lehetne tenni, mert nem voltak meredek emelkedők. De ehhez kellett volna egy sapka és a lábamra illő cipő. Szerintem visszamegyünk jövőre és lefutjuk. Ugye?

A képekért köszönet Ági futrinkának

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.