Eddigi beszámolóimtól eltérően most csak a starttól a célig mesélem el az első maratonom történetét. Szeretnék segíteni azoknak, akik hasonló "őrültségre" készülnek, vagy eddig fejjel mentek a maratoni falnak a 30. km környékén.

Meggyőződésem, hogy erősen alkati kérdés, kinek milyen felkészülésre van szüksége. Kb. 10 km-ig lehet egy általános edzéstervet lobogtatni, netre feltölteni, aszerint készülni. A 21 km-es félmaratoni távhoz már finomítani, "futóspecifikussá" kell tenni az edzéstervet, de még nem annyira szerteágazó, a megfelelő edzésterv beszerezhető ilyen-olyan futóoldalakról. Mielőtt bármelyikkel is próbálkoznánk, meg kell ismerni magunkat! Nekem ez kb. 5 évbe telt. Ennyi idő alatt és számos verseny után tudom, melyik táv, időjárás, környezet, terepviszony mit vált ki belőlem. Ezek ismeretében kell felépítenünk a saját edzéstervünket a maratoni távra. Olvassuk el, mik vannak a neten. Nem sok, egymást másolják, nem tudjuk melyik az eredeti, miért éppen úgy kell készülni, első maratonra miért kell gyorsító edzéseket végezni, stb. Nekem az első maratonomra nem volt időtervem, az edzéseim alapján 4:15 környékére tippeltem a beérkezést. Nem gyúrtam az időre, csak a távra. Első maratonnál a távot szerettem volna legyőzni futva, egyetlen méter séta nélkül. Élvezni, nem meghalni a végére. Ez a tervem sikerült. Lássuk, hogyan telt ez a röpke 42,2 km a bécsi utcákon!

A zöld zónából indultam, ami a 4:00-4:30 közötti futóknak volt fenntartva. Elhatároztam, hogy lassan kezdek, hiszen egy hete nem futottam, csak otthon fetrengtem az ágyban náthásan és lázasan. Szombaton még gondolkodtam az induláson, de a tésztapartin egy fénykép után éreztem, meg kell mutatni, hogy képes vagyok rá. Szombat délben már nem vettem be gyógyszert, hogy ne kábítson semmi, ürüljön ki minden, a futás után majd gyógyítom magamat tovább. Ez nem előzetes magyarázkodás, utólag kiderül. A startpisztoly eldördülését nem hallottam, mert már feltettem a fülhallgatót a fejemre. Az első km a Birodalmi hídra (Reichsbrücke) való felfutással telik, ezért az első szám az Ossiántól a Menetelés a Vágóhídra volt. De mire áthaladtunk a rajtkapu alatt, már véget is ért, úgyhogy nem az szólt a fülemben a Dunán való átkelés alkalmával. Mindenki megelőzött, rohantak el mellettem az emberek. Félmaratonos énem futott volna velük, de most a maratoni fejemet kellett elővenni és hagytam, menjenek, sőt örültem, hogy nem kell kerülgetnem senkit. Éreztem, hogy lazán futok, a pulzusom 135 körül volt. Kényelmes, tartható tempó. Az első km-nél nyomtam az órámat, 6.27-es első km! Hoppá, ez lassú lesz! De rögtön lehűtöttem magamat. Lassú? Miért is? A pulzusom jó? Nagyon jó! Kényelmesen haladsz? Igen. Mennyi van még hátra? 41 km. Az sok? Igen. Akkor hová sietsz? Tudod, mennyi erőd van? Csak sejtem. Akkor nyugi, ezt a tempót fogod tartani, oké? Oké. Itt dőlt el minden. Az első km-nél. A 2. km pont a szállásunk előtt ment el, utána a Praterstern körforgalomnál rákanyarodtunk a Prater egyik legszebb útvonalára. Két oldalt fák, és ha nem aszfalt lett volna, otthon, az erdőben éreztem volna magamat. A harmadik km-nél is néztem az órámat, még mindig 6:14 körül voltam km-enként. Nem idegesített, egy picit próbáltam gyorsítani, gondoltam, megnézem, 6 perc/km-nél hol van a pulzusom. 155 környékén. Na, akkor vissza kell venni, 150 alatt kell lennie az első 20 km-ig. Utána lehet egy picit adni rá, ha még bírok. Visszaálltam 6.15-6.25 körüli ezrekre. A Práteren elég hamar átvágott a mezőny, jól haladtunk, nagyjából beállt a mezőny, bár még nagyon sokan voltunk. Ekkor még a félmaratonosok is velünk voltak. 5 kilométerenként időmérő szőnyegek voltak, a bejegyzésem végén ezeket az időket ismertetem. Hasznos lehet néhány felkészülőnek. Ami meglepett, hogy az aszfalton itt már rengeteg eldobott energiagéles zacskó, tubus és üvegcse volt. Powerbar, RedBull shots és egyéb cuccokkal "izmosították" itt magukat elég sokan. Kíváncsi voltam, vajon melyik távon indultak, hogy ilyen hamar elkezdték a glikogénraktárak töltését. Az útvonal itt a Duna csatorna(?) mellett vitt. Gyönyörű házak, tiszta minden, világos, szellős. Nem futottam gyorsan, ennek ellenére elég gyorsan követték egymást a km. jelzések. Az eddigi frissítéseket kihagytam, nem volt rá szükségem. Sapkában indultam, itt már levettem és cipeltem a kezemben. Sok ember nem vacakolt ilyesmivel, egyszerűen levették a sapkájukat és kidobták az út szélére. Ugyanígy a kulacsöveket. És senki nem ugrott rá a tömegből! Nálunk földet sem érne, már meglenne az új gazdája. De ebbe ne menjünk bele, a Lajtán túl teljesen más hozzáállású emberek laknak. A 10. km-nél ismét időmérő szőnyeg. Figyeltem a testem jelzéseit, egyelőre semmi negatív információt nem küldött. Egy térdnyilallás, ami kb. 5 másodpercig tartott, nem is figyeltem rá, mert ha elkezdem várni a következőt, akkor az az első lépcsőfok a fejben megzuhanás felé. A 15. km-nél feltűnt előttem Ági, akit már a startnál sem láttam, Gabi pedig elspriccolt már a rajtnál, utána csak a célban láttam. 3-4 méterre voltam Ágitól, köztünk kb. 30 ember. Ez jellemzi a népsűrűséget a bécsi maratonnál. Kiabálni semmi értelme nem lett volna. Láttam, hogy frissít, én is gyorsan felkaptam egy pohár vizet, de nem értem utol, pedig nem lassítottam. Ő sem, sőt szépen lassan távolodott tőlem. Egy darabig még láttam. Nem akartam mindenáron utolérni, mert a saját, kényelmes ritmusomat nem akartam feladni. A pulzusom 145-150 között volt. Folyamatosan ellenőriztem. Ennél a távnál nem szabad feljebb engednem, mert a végén a plafonon lesz, azzal pedig nem bírom sokáig. A kényelmi zónám 150-155 körül van, edzéseken így futottam, igaz, akkor valami miatt egy perccel gyorsabban is tudtam haladni. Elfogadtam, hogy most ez van. A Schönbrunnt beharangozzák az útvonal részeként, de ha nem néz hátra az ember egy jobbkanyarban, akkor nem látja. Mivel nem először futottam erre, tudtam, mikor kell hátranézni és láttam a Schönbrunnt. Gyönyörű! Itt fordultunk rá a Mariahilfer strasséra, amit 25-30 éve minden magyar család, mint a Kánaánt emlegetett. Most is gyönyörű, minden bolt működik, itt valahogy nem mentek tönkre a belvárosi kis üzletek, mint nálunk. Tudom-tudom, mi az oka, de ebbe nem is mennék bele. Ott ezt megtárgyaltam magammal és érzem, csak egy fél évig irányíthatnám az országunkat, ha odakerülnék. Azért csak eddig, mert én lennék a harmadik köztársaság első lelőtt miniszterelnöke. Ez a gondolat feldobott, vár rám a bécsi maraton célvonala, jól fogok kinézni a választási plakátomon. Ha-ha-ha! Őszintén megmondom, örültem, amikor a 21. km előtt a félmaratonistákat egy másik sávba terelték, mert szellősebb lett a mezőny. Itt már mindenki izzadt, ami az esetek nagy részében szaggal jár. Sokan olyan büdösek voltak, hogy amikor besoroltak elém, rögtön kiléptem oldalra, ne legyek a bűzcsóvájukban. Biztos, rólam is ezt gondolták, de azt majd megírja más. Amikor már csak a maratonisták maradtak az úton, szétnéztem, kik lesznek a társaim a hátralévő 21 km-en. Nem sikerült összeállni egy kupaccá, mert pont itt volt a maratont váltóban futók váltópontja. A frissen becserélt emberek még illatosan, szárazan elkezdtek izomból futni. Fú, ez egy kicsit zavart, mert itt szenvedni illik, vagy legalábbis az arcon egy pillantással feltüntetni a mögöttünk lévő 21 km pillanatait. A pulzusom itt kezdett emelkedni. Nem vészesen, de már stabilan 155-157 között mozgott, holott nem gyorsítottam. Nem is szerepelt terveim között. Néha picit belehúztam, hogy megnézzem, miként reagál rá a pulzusom. Emelkedett. Itt még nem szabad. Csak lassan, óvatosan. A térdeimtől nem jött semmit negatív visszajelzés, a légzésem nyugodt volt, fejben nagyon erősnek éreztem magamat, jó zenék szóltak a fülemben. Itt egy picit elbambultam és máris a 25. km következett. Időmérő szőnyeg, csipogás. A sok útszélén álldogáló szurkoló, nézelődő miatt az orrváladéktól való megszabadulás okozott gondot. Nem undorító téma, hosszútávfutók tudják, hogy elkezdenek cuccok kijönni az emberből. Ezt a rendezők is tudták, mert 4-5 km-enként voltak vécék. Ennek örültem én is, mert elég gyakori nálam a hascsikarás futás közben. A 28. km-nél szemben jöttek azok, akik már a 38. km-nél jártak. Egy darabig néztem őket, aztán rájöttem, hogy zavar a gyors mozgásuk, inkább az előttem futó, hasonló tempót diktálók hátát kezdtem el figyelni. A 30. km-nél még erősnek éreztem magam. Se a térdem, se semmim nem fájt. Egyszer csak megint feltűnik Ági, szemből jön, egy visszafordító után. Átkiabáltam neki és megnyugodtam, mert még jól nézett ki ő is. Ezután megint rátereltek bennünket a Práter egy hosszabb, árnyas szakaszára, ahol oda-vissza kb. 5 km-t kellett lefutni. Minden negyedik villanyoszlopon volt egy nagy hangszóró és tökéletes hangminőségben nyomták a Karib tenger kalózainak a zenéjét. Gondolom azért, mert sokaknak 30-35 km között jön a maratoni fal, ezzel egy kicsit "faszagyerek vagyok" érzést adtak nekünk. Ez a zene szólt, most is beleborzongok: A 25. és 30. km-nél lévő frissítőpontoknál elkövettem azt a hibát, hogy nem vizet ittam, nem kívántam, hanem Poweradet, ami nekem nagyon édes, émelyítő lötty, de valami miatt mégis azt vettem el az asztalról. Meg is lett az eredménye. A 32-34. km között intenzív hascsikarás. Nagyon nem részletezem, de több vécé mellett mentem el, biztattam magamat, mindjárt elmúlik. A Práter fái megnyugtattak abból a szempontból, hogy nem muszáj vécéig futni, ha úgy alakul a helyzet. Átvészeltem. Nem mondom, hogy könnyen, de legalább újra megtanultam, hogy Poweradet NEM iszunk versenyen! Egyébként sem. :))) A 36. km-nél visszatértünk arra az útvonalra, amin a 6-9. km között már futottunk. Még mindig semmi bajom. Gyorsítani akartam, de nem mertem. A 38. km-nél éppen egy sporttársat élesztettek újra defibrillátorral. Ez eléggé megviselt, lefoglalta a gondolataimat sokáig. Egyszercsak megláttam a 40. km táblát! Negyven!!!! Na, innen gyorsítok, belehúzok, sprintelek! Nem ment, a lábaim nem akarták. Annyira ráálltak egy tempóra, hogy nem akartak kizökkenni belőle. Sebaj, majd a befutónál sprintelek! Jöttek a táblák: 41 km! 500 m, 400 m, 300 m, 42 km, célegyenes ráfordító!!! Itt a cél, a vörös szőnyeg! Ekkor azt kiabáltam, hogy "Itt vagyok, B+ !". Sprintelésbe kezdtem, de csak egy lépés sikerült. Nem ment. Bekocogtam a célba és ürességet éreztem. Semmit. Szóval ennyi az egész? Ez? EZ!!!! EZ AZ! Megcsináltam! Érem a nyakba, víz és sörivás, valami zacskót is felvettem, hogy ne fázzak és elhagytam a célterületet.

A combizmom fájt utána. A lépcső az még nagy kihívás ma is. És a lényeg, amit szeretnék, ha minden kezdő látna, mindenki, aki lestukkolta a maratoni falat. Az időket, amire büszke vagyok. Mindenki írja be a saját fejébe a magára szabott időket induláskor és ha hasonló az 5 km-enkénti szórás, akkor nincs fal. Tessék:

Mérőpont	Előző 5 km ideje
5 km	00:32:11
10 km	00:31:50
15 km	00:31:29
20 km	00:31:35
25 km	00:31:15
30 km	00:32:32
35 km	00:32:46
40 km	00:32:18
Végeredmény	04:29:54

Tudtam-e volna jobbat futni? Biztos. Ha nincs ez az egyhetes gyengélkedés, talán gyorsabban kezdek, de érzésem szerint legfeljebb 10 perccel futottam volna jobb időt. Nem vagyok elégedetlen, mert ezt szenvedés nélkül, könnyen megcsináltam. Ez volt a célom. Teljesült. Futok-e még maratont? A közeljövőben nem, mert sok időmet elveszi a felkészülés. A Nyírségi Futrinkák többi tagjának is gratulálok, az idejüket nem írom meg, mert reményeim szerint ők is megosztják itt az élményeiket. Annyit előzetesen, hogy én voltam a sereghajtó. :))

Néhány tanács leendő maratonistáknak. Sok-sok futás alkalmával ismerd meg magadat! Kísérletezd ki, hogy mi az a tempó, amivel a világból is ki tudnál futni, annyira kényelmes. Ennél egy kicsivel lassabban kezdj és nem lesz baj. Nem a fészbúkos ismerősök az ellenfelek, hanem a 42,2 km. Azt kell lefutni.

Köszönöm a kis családomnak, hogy évek óta eltűrik és támogatják futókarrieremet! Ez csak velük együtt sikerülhetett!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.