Győzött a kíváncsi énem és szombaton 6.40-kor kezemben a negyvenes itinerrel el is rajtoltam Pásztóról. Az első ellenőrző pontig együtt haladt a két túra távja, így Gabi és András társaságát élvezhettem egy kis szakaszon. A piros ∆ útján, a Muzsla üdülőig próbáltunk bemelegedni, felvenni az utazósebességünket, figyeltük az egyre sötétebb és vészjóslóbb felhőket a távolban. A csepergő eső szakadóvá változott, pillanatok alatt bőrig áztam, az égi, heves zivatar nem járt egyedül, villámlással együtt érkezett. A távoli villámokban gyönyörködtem, a baj csak az volt vele, hogy egyre közelebb és közelebb került hozzám, ami annyira már nem is tetszett. Ahogy a Somos-bércen kaptattunk, be kell, hogy valljam, halálfélelem kerítet a hatalmába. Körülöttünk villámok cikáztak, égzengés, csattanás kíséretében. Azt sem tudtam, mi lenne a helyes, lefeküdni a földre, összegömbölyödni és megvárni a viharcella átvonulását, eldobni a túrabotot? Azt megbeszéltem magammal, hogy ilyen viharban én nem szeretnék túrázni, nem megyek tovább, az első EP-on kiszállok. Míg haladtam, egyesek a földön feküdtek, mások pedig meneteltek a Muzsla nyereg felé. A saját félelmemmel úgy el voltam foglalva, hogy észre sem vettem a megtett 630 m szintet és távot. Beértem az két pontőrhöz, akik talpig esőkabátban, az erdő közepén vártak bennünket, nem éppen ideális helyen a kiszállásra. Kaptam egy csokit, a villámlást is egyre messzebb lehettet hallani, útbaigazítottak, így megnyugodva a P- jelzésen folytattam az utam Mátrakeresztes felé. A sötét és vizes erdő békésen vett körül, egy – egy szakaszon már láttam, hogy szakadozik a felhőtakaró. Piros esőkabátos túratársak mellett is elhaladtam, jó jel mások is vannak, az úton Majd berobban egy rózsaszín kabátos futólány, akivel rövid ismerkedés után sikeresen be is néztünk egy Z+ kanyart. Jó hosszan zúzunk le a nagyon köves, de szépséges meredek szakaszon. Gyanússá kezd válni a dolog, mivel az itiner csak egy rövidke Z+ társulást említ, a megtett táv pedig rövidkének már régen nem mondható. Megbeszéljük Enikővel, hogy rossz az irány, én fordulok is vissza, megpróbálok fejben egyben maradni az elkavarás ellenére, mert az előbbi lefelén, most vissza is kell kapaszkodni. Visszatérek a helyes útra, a P- ereszkedek, amely fenyvesekkel körülvett szakaszon folytatódik. Igazi léleksimogató a táj, a talaj kellemesen futható, a fenyő illata átjár, imádom ezt a részt. A P+ -on Enikő a „mátrai futólány” utólér és leelőz. Rutinosan halad, nem tartok vele, engem kicsit visszafog a „helyenként veszélyes” minősítés. A Zsivány barlangot, mint kitérési lehetőséget most kihagyom, a Mátrakeresztesi Fő utcán próbálok megszabadulni a cipőmre tapadt, igen ragaszkodó sártól. A Zöld Sas büfé mellett megkapom az újabb pecsétemet, frissítek egy fél szelet zsíros kenyérrel és irány Fallóskút. Ismerős szakasz következik, jártam már erre korábban többször is, felidézem a régi emlékeket, figyelem a süppedős, saras utat, a szalagozást. Emelkedik az út, de nem vészes. Tempósan haladó terepfutótárs ér utól, bemutatkozunk, bandukolunk, beszélgetünk a túráról, terepfutásokról, örömfutásról, tavalyi revansokról, idei tervekről. A műúton újdonsült terepfutó ismerősöm tempót vált és ellép, maradok ismét egyedül. Fallóskúton a buszmegálló oldalán lévő papírlapról csak a számot kell felírni, de a kitett lapon már többen felvésték a nevüket, birka módra követem én is őket, a számfelírást kihagyom.

A Z- jelzésen a Fiusom–patak völgyén ereszkedem a Csörgő patakig. Eltévedt turistákkal találkozom, keresik a helyes utat, de nem találják. Azt hiszem én is elkavarok a tisztáson, az Ágasvári turistaházat rossz irányból közelítem meg. Innen nem nehéz megtalálni az Ágasvári csúcsra vezető K∆ jelzést. Nem ismeretlen ez az út sem, az egyik kedvencünk, igaz Futrinkák? El is indulok a csúcstámadásra, a 789m meredek trachithegycsúcs meghódítására. A csúcson valamikor vár állott, ebből szinte ma semmi nem maradt, apró nyomait szakavatott szemek azért észrevehetik. Hogy ki építette és pontosan mikor nem tudjuk. Először 1265-ben említik egy oklevélben, a fénykorát a 13-14. sz.-ban élte. Egykoron a Kövecses–patak völgyében vezető mátrai hadiút védelmét látta el másik két várral együtt. Valószínű a török időben semmisült meg. Egy kisbolygó is őrzi a nevét a 111570Ágasvár nevezetű. Gondolom, az akkori embereknek sem volt egyszerű feljutni a tetejére, az esőtől szétázott talaj nem könnyíti meg az én dolgomat sem. Felfelé haladok, Enikő és Béla már lefelé futnak és biztatnak. Az 500 m alatt megtett 160 m szint a fenti kilátást feledtetné, ha nem burkolózna a táj felhőpaplanba. Ennek ellenére készítek egy pár fotót. Megérkezik a szél is, egy pillanat alatt kisöpri a felhőket és páratlan kilátás tárul elém. Már ezért a pillanatért érdemes volt eljönni. Kicsit még élvezem a varázslatot, aztán lefelé veszem az irányt.

Kőkapunál kicsit tétovázok, aztán megtalálom a jelzésemet. Zoltán – forrásnál megmerülök a mocsaras talajban, annyira nem hiányzott a komfortérzetemhez. Papírlapot találok, számfelírás helyett ismét megosztom a nevem felírásával azt a tényt, hogy itt jártam. A Z● jelzésen haladok tovább, ösvényes és kanyargós, végig lejt, lehet lefelé futni. Hamarosan Mátrakeresztesre érek ismét, a buszmegállóban kedves pontőrök vesznek a szárnyuk alá, zsíros kenyérrel, kókuszgolyóval kínálnak. Ilyen sorrendben megejtem a frissítést, majd keverek egy kis Mg italt. Érzem jól fog jönni a Nyikom csúcsához vezető úton. Társaságban folytatom az utamat, mindenki halad a saját tempójában, hol utolérjük egymást, hol leszakadozunk. Szalagokat és M betűt követünk. Az út emelkedik és kanyarog, fenyvest és kitermelt farakást hagyunk a hátunk mögött, majd kőtengeren kelünk át, mire beérünk a Jójárt - kúthoz. A belógatott csontra festett jelzést megörökítem, feltöltöm a kulacsomat friss forrásvízzel és irány a Nyikom csúcsa.

Persze ő nem adja könnyen magát, pihenésképpen fotózgatok, ilyenkor nyerek egy kis szusszanásnyi időt, de megéri, mert a mohás sziklás hegyoldal megérdemli, hogy megcsodáljuk és megörökítsük. Néha felnézek, hol is van a vége, de inkább a lábam elé figyelek. Körülöttem talán a reggeli vihar nyomai láthatóak, frissen kidőlt fák, letépett levelek, ágak hevernek szanaszét. A fák közé leereszkedik a felhő, ködbe burkolózik a táj. Fent a pontőrök fotóznak, örülök, hogy felértem. Míg megkapom a csokim, megjelenik az első hatvanas teljesítő is, aki már robog is tovább. Ezt teszem én is, Pásztó felé veszem az irányt.

Ismerős szakaszra leszek figyelmes, a Z+, itt már jártam, most nem esik már olyan jól a nagy köveken való lejutás. Hosszú az út, mire a szőlőkig érek, nem rohanok ez olyan igazi örömfutásos futókirándulás. A sárban nem könnyű csúszkálva futni, ha meg a fűre megyek, minden a cipőmre ragad. Vissza-visszatekintek a Mátra bérceire, jól látszik a Muzsla, Nyikom és Ágasvár is. Már a nap is süt, a levegő páradús, ideje lenne mihamarabb beérni a célba. A Táncsics úton egy kutya ijesztget, nem hiányzik egy kutyatámadás, de szerencsére csak a szája nagy, azért gyorsan szedem a sáros cipőimet. Aszfaltos futással zárom a túrát, sikeresen beérek a célba. Ott gratuláció fogad a szervezők részéről, megkapom a hőn áhított (első) csodaszép jelvényemet. Örülök neki, mint egy gyerek Meleg gulyásleves, rétes és egy forró zuhany javít a viharvert állapotomon. Van idő pihenni és beszélgetni Dórival, eftomival, míg beérnek a társaim.

Az élményen túl egy potyautassal is gazdagabban térek haza, amit két nap múlva veszek észre. Csak reménykedem, hogy nem osztott meg velem semmit…..