Utólag azt mondom, ebben az évben ez volt a célversenyem. Ezt kellett megcsinálni, ráadásul olyan idővel, amiből nem az érződik, hogy éppen bevergődött ez a srác a célba, hanem látszik mögötte legalább a teljesítmény csírája. Nos, úgy érzem, ezeknek a feltételeknek eleget tesz a 6:52-es időm. Nem tudom, hány kilométert futottam ebben az évben, mert időalapúak az edzéseim, de az előző fél évben 12 km szintet sikerült "összeszednem". Ebben volt néhány tokaji kiruccanás, ahol a nemrég felfedezett Borostyán tanösvényen palléroztuk magunkat. Mindezek ellenére alaposan be voltam tojva a verseny előtt. Ha idén is kicsúszok a szintidőből, elbujdosok. Az útvonal teljesen más, mint tavaly volt, bár a táv és a szint nem változott. 50,7 km, 1770 m szinttel. A szintmetszet alapján ez négy darab Tokaji-hegy lesz. Így indultam neki.

Busszal vittek bennünket Pilisszentlászlóra, ahol a rajt volt. Nagy segítség volt, hogy lejtővel indult a verseny. Visegrádig lehetett száguldozni, egy patak völgyében, többször átkelve rajta. Jól mentek a lábaim, nem volt fárasztó, szépen bemelegedett a rendszer. Videgrádra 55 perc alatt értem le. Itt benyomtam első Sponser gélemet és két deci vizet ittam rá, az előírás szerint. Ági többször rámszólt, hogy induljak már, ne tököljek a ponton, szokásomhoz híven. Innen a Fellegvárhoz kellett felfutni, azon az ösvényen, amin 1999-ben jártam utoljára. Emlékeztem a stációkra, mindegyikre vetettem egy pillantást. Meglepő módon sikerült felfutnom. Utána sem lassultam, sikerült tartanom a tempót. Tervem az volt, hogy a legrosszabb esetben is 3 óra alatt kell visszaérnem a Kis Rigóhoz. Egy lejtőn csapattam lefelé, amikor hallottam, hogy valami kiesik az övtáskámból. A telefonom. Meg kellett állnom, felvenni, ekkor vettem észre, hogy Visegrád óta nyitva van a cipzár. Ahogy egyenesedtem ki, az egyik bokron egy hatalmas tollat vettem észre. Beugrott rögtön a Pink Floyd Learning To Fly című száma, ahol egy srác madártollakat tűz a felkarjára és repülni kezd. A tollat betűztem a kulacsövembe. Ez egy égi segítség lesz nekem. :) 2:25-től van az a rész, amiről beszélek.

A Kis Rigóig sikerült elég sokat futnom. Az ellenőrzőponton valaki mondta is, hogy velünk van Winnetou is. Először eszembe sem jutott, rólam van szó. Le is fényképezte valaki a tollamat. Kis Rigónál 2:45-tel csekkoltam. Negyedórás előnyben voltam a tervekhez képest, ráadásul az egyik tokaji hegyet ki is lehet pipálni. Jól voltam, semmim nem fájt, erősnek éreztem magamat. A szememet, a belefolyó izzadtság csípte. Törölgettem, de már tényleg fájt. Az egyik emelkedőn nyikorgásra lettem figyelmes. Csak az emelkedőkön hallottam. A bal térdemből jött, miután a kulacsövem keltette gyanúmat eloszlattam. Basszus! A lényeg, hogy nem fáj! Csobánkáig úgy haladtam, hogy az emelkedőkön a jobb lábamra terheltem, a ballal csak utánaléptem, de nem elé. Sikerült leküzdeni a második tokaji hegyet. Engem is meglepett, hogy jól haladok, szinte már vártam a holtpontot. Ilyen még nem volt. Az emelkedőket itt már nem nagyon tudtam megfutni, inkább erőltetett gyaloglás volt. Csobánka után volt egy mély, sáros rész. Az előttem lévő srác levágtatott rajta, gondoltam én is. Két lépés után elcsúsztam, a jobb kezemmel beletenyereltem a sárba, csuklóig merült. Klassz! A pár méterre lévő patakhoz leereszkedtem mosakodni. Ezzel is elment 2-3 perc, mert agyagos sár volt, a patak sodrása nem vitte le könnyen. Utána sokáig nem láttam embert se előttem, se mögöttem. Síkon, lejtőn futottam, emelkedőn gyalogoltam. A vizemet jól osztottam be, soha nem érte el a kritikus mennyiséget, volt még két gélem. Egy országúton való átkelésnél miattam még a forgalmat is leállították. Utána egy homokos (löszös?) szántó mellett futottunk, ahol egy srác utolért. Meg is előzött. Jól tartalékolt. Az utolsó tokaji hegy következett. Már nem esett jól, végetnemérőnek tűnt. Hátranyúltam a tollért. Nem volt sehol. Valószínű, akkor hagytam el, amikor elfirkáltam a sárban. A nagy hegymászásban hirtelen éhséget éreztem. Elővettem az utolsó gélt, benyomtam, ittam rá. Ekkor láttam egy feliratott a földön, miszerint 2 km a célig. Na, egy elpazarolt gél. Innentől futás volt, amit a lejtő és a sík is segített. De nagyon hosszúnak tűnt. Egy kanyar jobbra, egy balra, hol van már a befutó emelkedője? Megint egy kanyar, befutó emelkedője sehol. Egy kissrác rámkiált, még öt perc. Visszakiáltok, az sok! Eljött a befutó emelkedője is, itt is futni fogok, nem zavar az 50 km a lábaimban. Mennek, semmi merevség, fáradtság. Hogy ez a gélnek köszönhető-e, vagy valami másnak, nem tudom. A sarkon már tapsol valaki. Még egy jobbkanyar, egy bal és az iskola udvarán futok, emberek tapsolnak. Célkapu, fénykép, kolomp megrázása. 6:52. Ez sok erőt ad a jövőbeni terepversenyekre. Mégsem reménytelen ez a terepfutó "karrier". Hogy nehezebb volt-e a pálya, mint tavaly? Nem volt könnyebb. Más volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.