Június utolsó hetében voltunk utoljára a Mátrában futni. Azóta koptattam a Bükkött, a Tokaji-hegyet (eredeti nevén Nagy-Kopasz, picit áthallásos), a budai hegyeket. Egyiknél sem éreztem, hogy ez egy jól sikerült futás volt. Talán a nagy meleg és a módszeresen kiválasztott legmeredekebb emelkedők miatt. A kilométerek és a szintek gyűltek a combomban, aminek egyszer talán haszna is lesz. Ez éltetett minden szenvedősre sikeredett edzés után. Eljött az ősz, indul újra a versenyszezon. A tavaszi elég felemásra sikeredett a hegyekről eltűnni nem akaró havas területek miatt. Indulásnak ezt az Őszi Mátra 30-at szántuk. Két éve már voltunk ezen, öt darázscsípés tette emlékezetessé. Erre az idén készültem, két Kalcium tablettát tettem a kulacsövembe.

Galyatetőről indult a verseny, szitáló esőben neveztünk. Ezt még betudtam annak, hogy felhőben vagyunk, nagyon nagy baj nem lesz. Egy pólót vettem a hosszúujjú felsőm alá. Aszfaltra alkalmas cipőben voltam (Mizuno Wave Fortis 3), mert még nem sikerült eldöntenem, milyen cipőt vegyek. Mellékszál: látom, a Mizuno elkezdett nyomulni hazánkban reklám fronton. Kb. 2-3 éve, amikor próbálkoztam náluk, lepattintottak. Ez a reklámozgatás azt jelenti, hogy hamarosan elérhető lesz itthon is minden cipőjük? Mert akkor egy terepcipőre pályázok, de 25 rugónál többet nem adok érte. A rajt után az első kanyar kb. 10 méter múlva van az erdőben, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Mi jó iramban tovább mentünk, amit szerencsére még időben észrevettünk, így kapaszkodhattunk vissza a rendes útra. Két percen belül szembejött egy pocsolya, amit sikerült telibekapnom, a cipő rögtön beázott, innen már mindegy volt, hogy ezután kerülgetem a pocsolyákat, vagy átgázolok rajtuk. Így szokott lenni, mindig az első csobbanás a legnehezebb. Ez a lejtő kb. 6 km hosszan vezet. Nagyon jól be lehet melegedni, fel lehet készülni az emelkedőkre. Kiálltam egy technikai szünetre, ezalatt Bellone sporttárs nagy tempóval elhúzott mellettünk. Később meg is nyerte a versenyt. Ha nem állok ki pisilni, lehet, hogy meg sem tud előzni. Ezt innen üzenem neki. Ha-ha-ha! Az első ellenőrzőpontot (EP), a Szalajkaházat nagyon hamar elértük. Előtte még megtaláltuk azt a fát, amiből két éve a darazsak megtámadtak bennünket. Most talán az egyre intenzívebbé váló eső miatt úsztuk ezt meg. De nem szárazon. Innen kezdődtek az emelkedők. Nem vészesek, egészen jól futhatóak voltak. Le-le szakadoztunk egymástól, éppen az alakította a sorrendet, kinél van éppen holtpont, egy kis izomfájdalom. Ez mindannyiónknál elő szokott fordulni, kell egy pár perc és átlendül az ember. Fejben kell erősnek lenni, mert a test ilyenkor a feladást kívánja. Emelkedő-emelkedő hátán. Jól haladtunk, mert az első 6 km-s lejtő bemelegített bennünket. Az eső egyre jobban esett, a levelek már nem tudták tartani. A második EP-t már bőrig ázva értük el. Gyors pecsételés és futás Mátrakeresztes felé. Az út is vizes volt már, a kövekre lépni a mi tempónkban életveszélyes volt. Lefelé a cipőm már nagyon csúszott a sárban, nem tudott megkapaszkodni. A nyomokból ítélve másé sem. Mátrakeresztesig futottunk, de a sárban történő csúszkálásom miatt nem volt megfelelő a sebességünk. A faluban ittunk egy kis multivitaminos vizet, aztán nekindultunk a kaptatónak, ami Falloskútra visz. Ismerős a terep, két hónapja a Mátra 40-en ugyan erre vitt. Most bele is tudtam futni egy kicsit, akkor nem. Most 9 fok volt és eső, akkor 35 fok és szárazság. Ez a különbség. Felérve a tetőre, gyönyörű kilátás fogadott bennünket. Az összes nagy hegy teteje felhőkbe burkolózva és bennünket várt ezek közül az egyik, Galyatető. Nem voltunk már messze a céltól. Falloskút után következett az én holtpontom. Gondoltam, engedélyezek magamnak öt perc szenvedést. Megettem azt a két kekszet, amiket az OMV kútnál adtak a kávéhoz. Átlendített hamar, Mátraszentimre után egy tisztáson volt az EP, gyorsan letudtuk és a kiírás szerint még 5 km és 190 méter szint várt ránk. Rögtön az elején 90 métert le is tudtunk, mire felértünk a csillagvizsgálóhoz. Ezután elkezdett fájni mind a két farpofám. Nem is kicsit. Az emelkedőket nem kívánták már egyáltalán, de az óra szerint nagyon jól álltunk, menni kellett. Le-le maradoztam, de összeszorítottam a fogamat és tartottam a tempót Ágival. A végén egy kicsit még elkavartunk, nagyjából tudtuk, merre kell mennünk, aztán tökön-paszulyon kijutottunk a Galyatetőn lévő parkolóba, ahol a cél volt. 4:45 alatt sikerült lefutnunk a távot, ezzel 53 percet javítottunk a két évvel ezelőtti eredményünkhöz képest. Most nagyon cudar idő volt, de csak a csúszkálás lassított egy picit. Gyalogolni nagyon nem is tudtunk, mert a vizes ruha miatt rögtön fázni kezdtünk. A célban vágtam néhány szeletet a zsírból és rátettem a kenyérre, amiről aztán a hideg miatti remegésem miatt a hagyma le is repült. Álltunk a 9 fokban és szakadó esőben egy sátorlap alatt öten és remegve kajáltunk. A Parkinson-kóros viccemet most itt nem sütöm el. :))

Elégedett vagyok az időnkkel, nagyon jól mentünk, a futó tempónk 6-7 perc körüli volt. GPS volt nálam, de a részletes időkkel és sebesség-grafikonokkal nem akarom elvenni a kedveteket a blogom olvasgatásától. Három hét múlva 26 km a Bükkben, az élesebb verseny lesz, a Less Nándor Emlékverseny.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.