Kezit csókolom, Tokaji néni!

2011.09.12. 08:01

megjegyzés

Csak nő lehet. Vagy még csak lány? Kik kéretik ennyire magukat? Többször próbálkoztam nála, nem sikerült. Nem kerültünk pertuba sem, hidegen viselkedik velem. Pedig amikor látom, kacérkodik, kelleti magát, aztán a lábai előtt állva elfordítja a fejét, nem segít. Én viszont nem adom fel, egyszer az enyém lesz, megszerzem, átölelem. Ki? A Tokaji-hegy, a Nagy Kopasz! Hétvégén ismét nem sikerült felfutni rá, inkább erős gyaloglásnak nevezném, amit műveltem. Tudom, hol rontottam el, van egy taktikám, hogyan lehetne felfutni rá, de ott mindig másként alakulnak a dolgok. Terepen, hegyre felfelé baromi nehéz futni. Síkon elég előredőlni és az elperecelést  megakadályozandó "elég", ha a hátul lévő lábunkat előrelendítjük. Hegyre felfelé a lendítés nem ér semmit, ott bizony emelni kell, és a test tömegét is egy felsőbb szintre kell helyezni. Ugye érthető. Ahogy haladunk felfelé, nő a helyzeti(potenciális) energiánk, ami nem a semmiből jön, a munkát nekünk kell elvégezni. A combizomnak, a farizomnak, a vádlinak. Emiatt az emelkedőket nem szabad tegezni, kellő tisztelettel kell nekikezdeni. Ezt már régóta tudom, de tegnap mégsem sikerült. A Tokaji-hegyre többnyire a temető felől mennek fel az emberek. Egy elég meredek emelkedővel kezdődik, köveken kell felmenni, mintha lépcső lenne addig, amíg el nem éri a zöld jelzést. Párkány talán egy-kettő van, ahol lehet egy picit fújni, de aztán nyomás tovább. Hogy kerültem már megint ide?

A Bakancsos Bortúra Szamorodni 35 km-es kiírásán indultam, természetesen futócuccban, az új, névreszóló Trail Running Hungary feliratú pólómban. 8-ra értem Tokajba, meglepően sokan voltak már a gimnázium előtt, ahonnan indult a verseny. Nevezés után, ami 600 forint volt, még visszamentem a kocsihoz tollászkodni egy keveset. Isostar tabletta a hátizsákba, egy kis pénz a zsebbe, cipőigazítás, kullancs elleni spray, aztán indulás. Az első ellenőrzőpont nem volt messze kb, 300 m futás után a hídnál lévő Finánc dombra kellet felfutni, ami egy 70 m magas kilátó. Pecsét megvan, kocsikulcsot betettem a hátizsákba, futás tovább. Ismerős vagyok Tokajban, tudtam, merre kell a temetőt elérni, ahol kezdődik a hegy. A temetőben már nem futottam, az odáig tartó emelkedőn is eléggé felment a pulzusom, 165 körül volt. Ez volt az egyik hiba. Úgy nekiindulni a hegynek, hogy a szívem ennyire kalapál, nem szabad. A víz már itt folyt rólam, erős gyaloglásba váltottam, úgy haladtam felfelé. Nem mehettem lassan, mert sokat előztem, a pulzusom egyre ment fel, 175-180 között volt. Nem álltam meg, csak ott, ahol a zöld jelzés bejön a pirosba. Egy kis szusszanás, megvártam, míg 150 alá megy a pulzusom, ami szerencsére elég hamar bekövetkezett, mehettem tovább. Itt már nem annyira meredek a hegy. Amint a zöld elválik a pirostól, egészen hangulatos kis ösvényen lehet haladni a csúcs felé. Oda most még nem megyek, majd csak visszafelé. Most a piroson át kell menni Tarcalra, a sípályát érintve. Elég hamar elértem a sípályát, ahol készítettem is két fényképet, azért homályos, mert a telefonom lencséje a testem felé volt fordítva és a kipárolgó izzadtságomtól klasszul bepárásodott. Ezt csak utána vettem észre, de itt a kép.

A Nap itt már keményen sütött, meleg volt. 30 fok körül járt a hőmérséklet, sok időt nem hagytam a szívemnek, hogy visszaálljon valami normális pulzusra. Innen Tarcalig lefelé vitt az út. A pirosat kellett követni, egy kicsit a műúton, de aztán be az erdőbe, az árnyékba. Egy szőlőültetvénynél utolértem egy kisebb csapatot és közös szőlőkóstolásba kezdtünk. Mézédes szemeket csipegettünk. Itt egy icipicit el is kavarodtunk, de a következő ellenőrzőhelyen csak egy zsírkréta volt kilógatva, amivel magunknak kellett igazolni, hogy ott voltunk. Lefényképeztem a lógó zsírkrétát, a kép közepén azt lehet látni.

Innen murvás út vitt Tarcalig, legnagyobb meglepetésemre egy igen mélyen fekvő, meredek sziklák között lévő tó mellett vitt el az utam. Még nem néztem utána, hogyan keletkezett, de régi kőbányának tűnik.

A képen nem látszik rendesen, de egy majdnem függőleges szikla szélén készült. A tavat nem nagyon lehet körbejárni a partján és Tarcal közelsége, valamint a meleg ellenére csak két kocsi parkolt azon a szélén, ahonnan megközelíthető. Innen már csak egy rövid futás volt Tarcal, ahol a főutcán ismét ismerős vagyok. A harmadik ellenőrzőpont ott volt. Pogácsa és szőlő várt. Egy fürt szőlőt magamba tömtem, a cukor kellett a szervezetemnek, ráadásul nagyon finom volt és ez tényleg szőlőcukor volt. Ha-ha-ha. Ezután Tarcal hátsó utcáin futottam egy kört, majd vissza a főútra, ahol a Dégenfeld kúria utáni műútra kellett lekanyarodni. Itt egy picit ismét elnéztem az útvonalat, úgyhogy sikerült a kúria kertjébe betévedni. Ez szerintem 6-700 méternyi pluszt biztos volt, ami ebben a dögmelegben nem hiányzott. Itt már nem voltak fák, szépen művelt szőlőtőkék között vezetett az út. Kóstoltam itt is. A negyedik ellenőrzőpont a Terézia kápolnánál volt, ami természetesen a környék legmagasabb pontján van. A felfutás nem sikerült, nem sikerülhetett! Tűző napon, magas pulzussal nem lehet egy ilyenre felfutni. Inkább gyaloglás. A kápolnát senki nem tartja karban, de használják, az látszott. Legalábbis a falra kirakott, kinyomtatott A4-es papírok szerint. A dombról lefelé ismét a szőlőcsipegetés következett. Innen sík terepen mentem a szőlőtőkék között Bodrogkisfaludig, ahol az ötödik ellenőrzőpont egy kocsmában volt. A legjobb hely a megfáradt sportolóknak. Szívogattam eddig is a hátamon lévő futóhátizsákból a vizet, de lihegve nehéz inni. A kocsmában házi sütivel, magnéziumtablettával és egy 200 forintos bónnal vártak. Sok fórumon felmerült már, hogy ki mivel frissít. Az alábbi képen látható, hogy én mivel. Az utóbbi három versenyen csak ezzel és vízzel.

Innen már csak a hegyre kellett felmászni, újra. Egy lankásabbnak ígérkező oldalról. Futva innen sem ment. Miért? Talán azért, mert már 20 km körül volt a lábamban, a sörrel sok buborékot juttattam a gyomromba és sütivel is kibéleltem. Erős gyaloglással indultam, hátha ülepedik a cucc. A falu határában, a Dereszla pincészetnél egy új úton, a P+-on kellett a hegyre, a TV toronyig felmenni. Ismét szőlőtőkék között. Éreztem, hogy merre kell menni, meg is előztem két embert. Aztán láttam, hogy hezitálnak és miután megkérdeztem, jól megyünk-e, ők már eldöntötték, hogy nem és másztak is lefelé egy három méteres löszfalon. Na oké, akkor én is. Így másztak lefelé alkalmi túratársaim:

Utána lefelé mentünk egy völgy felé, ami utólag kiderült, nagyon rossz ötlet volt, mert ott pedig kiderítettük, hogy mégiscsak jó irányba mentünk, így mászhattunk vissza. Persze nem úton, hanem tökön-paszulyon. Itt éreztem először, hogy nagyon fáradt vagyok és az egyik meredek susnyáson felfelé tartva az órám jelzett is, hogy magas a pulzusom, 183 volt. Pihenni nem volt idő, mert a képen látható ember haladt rendesen. A társa a völgyből fel sem jött, egyszer felhívta, a hegy oldalából integetett vissza. Egy darabon együtt tartottunk, aztán amikor elértük ismét a Tarcalról jövő pirosat a sípályánál, szétváltunk. Illetve ő leült vizet inni, pihenni. Éreztem, ha most nem indulok el felfelé a sípályán, soha nem érek fel. Félúton ismét csipogott az órám, magas a pulzus. Megálltam, csináltam ismét egy homályos képet a sípályáról. Úgy látszik, valaki azt akarja, ne fényképezzem le. Kicsi pihenő, aztán indulás tovább. Már megint csipog az órám! A fenébe! Mi van velem? Ennyire kipukkantam? Ennyire. Ismét megálltam. Utána egy nagy levegővétel és felkaptattam a műútig. Onnan is emelkedő volt, de már nem annyira meredek. A TV toronynál az utolsó ellenőrzőpontnál megittam az Isostar pezsgőtablettát. Pecsételés után kb. 30 perc alatt értem le futva a hegyről, az állomás felé. Először a piroson, majd a zöldön. Sajnos kétszer rosszul léptem, megérezte a bal bokám. Nem fáj, de ha rossz irányba mozdítom, akkor érzem. Az állomástól a Szerelmi pincesoron gyaloglás, majd a verseny célja előtt ismét futás. Beérkezés csapzottan, de igazán nem elfáradva. 5:10 perc alatt lett meg a kiírás szerinti 37 km. A tavalyi eredményeket böngészve ez a 6. helyre lenne elegendő.

Tanulság? A hegyre felfelé futást kell gyakorolni. Itt az Alföldön ez nem egyszerű feladat, de valami megoldást kell találni, mert a Mátrabérc vár!

Sípálya párás "szemmel" nézve
Tarcal felülről
Közeledek Tarcalhoz
Terézia dombról
Itt nagyon édes volt a szőlő
Bodrogkisfalud katolikus templom
Innen még messze volt a TV torony
Visszatekintve a Szentkereszttől
A következő párás kép a sípályáról (nincs lekaszálva)
Végre a TV toronynál. Innen már csak lefelé vezet út.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mizuno.blog.hu/api/trackback/id/tr193219910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...