Három héttel a Tortúra 65 km-e előtt megtartottuk utolsó hegyi edzésünket. Kellenek az emelkedők a lábunkba. November utolsó hétvégéjén elmentünk Tarcalra, a Tokaji-hegy lábához, hogy a műúton felfutunk, majd a piros jelzésen le Tokaj felé, kis szusszanás után vissza a hegyre és lecsorgunk Tarcalra a szőlőtőkék között. A Tortúrát illetően az egyik legfontosabb szempont, ami meghatározza napjainkat, hogy milyen idő lesz aznap. Szerencsére elég zord időt fogtunk ki erre a hétvégére.

Mindenre ráfagyott zúzmara, a hegyre vezető műút tükörjég. 9 körül ért egy fővel bővült kis csapatunk Tarcalra. A kocsit lent hagytuk a faluban, majd GPS műholdra várva eltöltöttünk még néhány percet. Indulás után rögtön nyilvánvaló lett, hogy az úton nem lehet futni, annyira csúszik, a szélén kell, a zúzmarás füvön és apró köveken. Eltökélt szándékom volt, hogy séta nélkül fogok felfutni. Öt éve már próbáltam, akkor nem sikerült, pedig jobbak voltak a körülmények. Most már ésszel indultam, lassan, kis lépésekkel. Az út széle befelé lejtett, ami miatt a bal lábam mindig ferdén érkezett, ezért elég hamar éreztem a bokámat. Az Achilles-ín fölötti izom mindkét lábamban hamar jelzett, hogy ő most bizony dolgozik. Síkon ezek nem jönnek elő. A hegycsúcsra egy kacskaringós út visz, sok kanyarral, végig emelkedve. A köd miatt nagyon messzire nem láttunk, a fákról finoman szitált a zúzmara. Nagyon nem is nézegettem a tájat, mert a lábam elé kellett figyelni. A táv a csúcsra 5,6 km volt, 50 perc alatt értünk fel. Ott egy picit megpihentünk, ami arra volt jó, hogy a mellkasom megfázzon. Tiszta időben a 30 km-re lévő nyíregyházi erőmű kéményeit is be lehet azonosítani, de most az orrunkig láttunk csak. Elkezdtük a lefelé vágtázást Tokaj irányába a piros jelzésen. Már meg sem lepődtem, hogy a lányok leszáguldoztak minden félelemérzet nélkül. Itt lemaradtam, minden lejtőn lemaradok. Azzal magyarázom, hogy az ő súlypontjuk lejjebb van, könnyebbek is mint én. Ott, ahol becsatlakozik a zöld jelzés, csupasz sziklák vannak, tiszta jég volt. Ők átszáguldoztak, én gatyaféken csúsztam le. Leértünk oda, ahol a zöld és piros jelzés elválik egymástól. Egy kis szusszanás és irány felfelé. Na, itt már bele-bele kellett sétálni, mert meredekebb, mint Tarcal felől. Most a csúcsra nem futottunk fel, hanem elkanyarodtunk a sípálya felé, aminek pont a derekán keresztülvágtunk. Megfordult a lányok fejében, hogy fel kellene futni rajta, de én nemet mondtam. Már nem emlékszem, miért. Szerintem mert papírkutya voltam. A piros sáv levisz Tarcalra, szőlőtőkék között. Szeptemberben itt mézédes szőlőt szemezgettünk. Legnagyobb örömünkre találtunk néhány rajtahagyott fürtöt. Neki is álltunk. A bogyókon megfagyott zúzmara, de maga a szőlőszem puha volt. Nagyon finom volt! Innen egy csúszós rész következett, aztán a murvás út. Valahol elnéztük a jeleket, mert máshol lyukadtunk ki, mint kellett volna, de egyedülálló tájékozódási képességünknek köszönhetően rájöttünk, hol is vagyunk. :)  Az utolsó 1-2 km-t már a faluban futottuk végig. Hazafelé még megálltunk egy kis hegyaljai borocska beszerzés céljából. A képek a galériában megtekinthetőek. Az edzés adatait lejjebb csatoltam. Azt érzem, hogy nem hiába tettünk a lábunkba ennyi szintet, egy hét múlva hasznos lesz. Délután 38 fokos lázam volt, de kemények vagyunk, mint a gyémánt! :)))

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.