Ági futrinka beszámolója a Téli Mátra XL-ről.

Évfordulót ünnepeltünk ezzel a túrával, hisz egy évvel ezelőtt a Téli Mátra L-es távja volt az első közös futrinkás túránk. Idén viszont az évforduló méltó megünnepléseként a Kékes csúccsal megfűszerezett XL-es távra neveztünk.

 

 

A soha meg nem szokható korai kelés, készülődés, csatlakozás után rutinos túrajáratunk már repített is bennünket Mátrafüred felé. A nagy tömeg már nem lepett meg, ami az iskolában fogadott. Az itinereket is egy „rikkancsfiútól” lehetett beszerezni. Rá is csaptunk a narancssárgára, amely büszkén hirdette a 40.5km útvonalleírását. Öltözködés, haverkodás, pecsételés, óraindítás és már a Z+-on találtuk magunkat. Vártam már a hegyet, a futást, végre átadni magam a természetnek. Az elmúlt hetek történései, vizsgálatai, diagnózisai kicsit megviseltek. Vágytam az erdőre, a lefelékre, a száguldásra, a befagyott patakra, a futás utáni fáradtságra. A fiúk az elején elléptek, nem beszéltünk meg semmi taktikát. Mindenki belekezdett a maga tempójába. Jó volt így a futás, egyedül, befelé figyelve. Ebből az állapotomból rövid idő alatt kibillentett, a zsúfolt és előzhetetlen túrasor, ami szinte végigkísért bennünket. A kőbánya előtt sok gyorslábú futó elől tértem ki, vagy ütemet váltva előzgettem a tőlem lassúbbakat, bevállalva a gyorsabb fáradás kockázatát. Ezen a szakaszon futottam Kellyékbe, akik már messziről kiabálták a nevem . Gyors üdvözlés, örülés, aztán már loholtam is tovább. Lajosházán már vártak a fiúk. Ott pecsételés, túrabot beállítás, várakozás és indulás. A havas Üstök fői kaptató jobban ment, mint tavaly. Libasorban küzdöttük magunkat egyre feljebb és feljebb, míg egyesek zerge módra, csatakiáltással próbáltak a járatlan hegyoldalon feljutni. A dózer úton már mindenki előttem járt a csapatból. Néha láttam a távolban a többieket, de nem akartam nagyobb sebességre kapcsolni, tudtam, hogy jócskán van még előttem táv is és szint is. Itt előztem meg egy óriási hátizsákot cipelő túrázót. Egy életem egy halálom, most fényt derítek, az igazságra és kifaggatom, mit visz magával erre a túrára. Az érdeklődésem nem járt sikerrel, értelmes. értékelhető választ nem kaptam. A fenébe, nem lettem előrébb! Túl sok időm pedig nem volt az újabb és újabb, egyszerűbb kérdések feltevésére. Interjúalanyomat otthagyva, információ hiányával gyorsabb tempóra kapcsoltam. A tájat vastag hótakaró borította, az úton a bokaforgató szakaszok folyamatosan gyengítettek, éreztem, hogy nem megy jól a futás, az előzés pedig még inkább nehezemre esett. A hó állaga és mennyisége kezdte a keménységemet kikezdeni. A táj ismerős volt, tudtam, hogy nemsokára ellenőrzőponthoz érek. Temető, focipálya, domb, felfelé és végre meglátom a többieket. András a kezembe nyom egy teát, mindenki eszik és iszik. Kemény a terep állapítjuk meg, nekik sem megy jobban. Ez egy kicsit megnyugtat. Gabi tesz egy utalást az L-es átnevezésre, de megnyugtatom, mi is fáradunk, együtt megcsináljuk. Meg lesz ez, csak nehezebben, mint gondoltuk. Indulunk is. András ismét elhúz, vele már csak a célban fogunk találkozni, mi pedig együtt megyünk tovább. A Piszkés – tetői csillagvizsgálónál még nagyobb a hó, a nap is előbújt kicsit. Készítek egy pár képet, a látvány meseszép. Galyatető előtt kutyaszánnal találkozunk, lefotózni nincs idő, inkább a szememmel rögzítem a látottakat. Beérünk Galyatetőre, újabb ellenőrző állomás a szabadban. 18.8 km tettünk meg, de én már 30-nak érzem. Gőzölgő, csodás illatú forralt bort fedezek fel, veszek is egy pohárral. Én ezzel frissítek, hátha jót tesz. Van időm kortyolgatni, kicsit sokat időzünk itt. Mire valóban megfagynánk, végre Gyuri is előkerül. Az itinernek megfelelően a parkoló felé megyünk, és dél felé vesszük az irányt. Vagyis majdnem, de hamar rájövünk a kavarásra és már a jó úton indulunk tovább. A Csór – hegy oldalában ismét pecsétgyűjtés, fotókészítés és már csak 15 km van hátra. Leereszkedünk a Vörösmarty Fogadóhoz, ahová betérünk erőlevest enni. Reménykedünk, hogy nevéhez hűen segít rajtunk, mert az útmutató szerint ezután „kemény rész” következik. Én szokás szerint indulnék tovább, a többiek még további erőlevessel frissítenek. Mindenki készül az előttünk álló Kékesre. Az út ismeretlen számomra, de a szinttérkép szerint brutális emelkedés vár ránk. Az erőmmel összevetve nem sok jót remélek. A Kőris mocsárig viszonylag kevés turistával találkozunk, az út melletti hóba üzenetet hagyunk böszörményi barátainknak. A Pisztrángos – tónál tömegnyomor van. Nem akarok itt sokat időzni, indulnék is tovább, Gyuri teát szeretne inni, de azt itt nem adnak. A tömeg az nő, karavánként haladunk, előzni szinte lehetetlen, meg rengeteg energiát felemészt a járatlan útra térés. A K+jelzésen egymás mögött haladunk. Gabi halála szinte egybeesik az én halálommal, nem is gondoltam, hogy ezt még lehet fokozni. Sajnos nem láttam mi van a táblára írva, annyira pedig jelen helyzetben nem érdekel, hogy megküzdjek a térdig érő hóval és elolvassam a táblácskát. Majd ha tavasszal vagy nyáron visszajövünk, alaposan megnézem, mert a táj azért be kell, hogy valljam így „haldokolva” is gyönyörű. A hó a kaptató alaposan koptatja az erőnket. A hegyoldalban a lábnyomok lépcsőket formáltak a hóban. Csak a lábamat kell emelgetni, előbb a jobbat, aztán a balt, mondogatom magamban. Felnézek a hegyoldal tetejére. Nem kellett volna. Milyen messze van és milyen meredek. Csak a jobb aztán a bal szépen egymás után ismételgetem magamban és eljön az a tető is. Végre felérünk, de ez még nem a Kékes. Itt kicsit megzuhantam, előkaptam a szőlőcukromat, hátha segít. Gabi előttem, Gyuri mögöttem. Mindketten látótávolságban, indulok is tovább, ne növekedjen! Többször megállok, érzem, hogy nem lehet messze a Kékes csúcs. Végre látok antennákat, aztán házakat is. A Sas – házba majdnem beesek, annyira jeges a lépcső. Milyen jól esik az a seízű tea. Úgy érzem, innen egy lépést sem tudok tenni, nemhogy a maradék 7 km-t. Ránézek a többiekre, ők sincsenek jobb állapotban. De innen már csak lefelé kell menni, azt meg nagyon szeretem. Elindulunk, fotózás a csúcskőnél, robotmozgás a K+-on. Most nem száguldozok a lefeléken. A hó alatt jég van, vigyázni kell. Ennek ellenére sikerült fenékre esnem. Nem baj, nincsen túra, esés nélkül. Becsatlakozunk a többiek távjába, igazi tömegvonatozás kezdődik. A túrabot jó szolgálatot tesz, a köteleknél fenéken csúszunk, ez tűnik a legbiztonságosabbnak. Itt már nevetek, nagyon vicces, ahogy egymás után felsorakozunk, és különböző technikákkal győzzük le az akadályokat. A Máriácska kegyhely (38.8 km) után az utolsó 2 kilométert futva teszem meg, visz rendesen a lábam. Boldogság beérni a célba. Kell egy kis idő, míg magamhoz térek, de így van ezzel a két futrinkatársam is. András már rég kipihente magát. Kicsit sok volt nekem ez a hó a küzdés a bokaforgatós szakaszok, és a hideg. Kérdezgetnek a legközelebbi túrámról. Azt hiszem, ha a tavaszi lombkoronáját bontja a bükkösöm, akkor leszek újra a hegyekben .

A nap mérlege: nettó idő: 7.30h, megtett táv: 40.5 km, a szint: 1599m. Az első XL-es táv kipipálva. Jövőre újra? Talán.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.