A hét első napján az ebédlőben az étlap előtt azon merengtem, hogy talán az egész választékot meg kellene ennem, annyira éhes vagyok, amikor egy ismerősöm rám köszön. Dől róla a víz, ki van fulladva a melegtől. Poénosan kérdezi:

Az elmúlt hétvégén nemhogy én, de nagyon sokan, nagyon nem normálisak voltak, voltunk Volt, aki egyéniben, volt, aki párban, volt, aki ötös, volt, aki tízes váltóban vágott neki a 212 km-nek. Azt hiszem mindannyian hősök voltak és olyan életre szóló élménnyel, tapasztalattal tértek haza, amiből sokáig lehet töltekezni a szürke hétköznapokban. Az ott kapott energiabomba és élményadag, az embert próbáló helyzetek és feladatok igazi kis csapattá kovácsoltak az UB során bennünket.

Szombat reggel hatkor az egyéni futók, a kétfős váltók és a kétnapos váltók indultak útjukra. Mi ötfős csapatban és nonstop váltóként délután kettőkor startoltunk Tihanyból. Készülök fejben a hőségre, kezdő emberként én élhetem át a versenyek rajt előtti borzongását, izgalmát és visszaszámlálását. Habár, Tamás lovagiasan bepróbálkozik a szakaszom átvételével, de nem érzem a szükségét, ugyanolyan meleg lesz az ő szakaszán is. Téblábolunk a rajt előtti időszakban, iszogatunk fotózkodunk, aztán az indulás előtt húsz perccel kis csapatunk tagjai elindulnak Pécselyre, ahol találkozunk a tervezett időben. Gondoltam én

Az árnyas fa alól az utolsó pillanatban odaállok a rajthoz, felveszem a fekete egyen pólót, ami tök csini és szuper, de ebben a száz fokban nem a legideálisabb viselet. Visszaszámlálás, és elrajtol a 2012 UB nonstop váltója. Vár az út és a csapatom, gyerekek viszem a dugókát. Visz a tömeg magával, a pólót körülöttem mindenki leveszi, van, aki átadja a csapattársaknak, csapatom híján viszem tovább a kezemben. Egy kis emelkedő nehezíti a futást, de ez semmi a Pécsely, Dörgicsei szakaszhoz képest. A Tihany táblánál már érzem a víz hiányát, de Aszófőig simán kibírom, biztatom magamat. Az út mellől sorra frissítenek a csapattagok, próbálnak segíteni ebben a pokoli hőségben. Előttem valaki kiáll és sírva fakad, a csapattársak biztatják. Mindenki szenved körülöttem, én is hasonlóan érzem magam. Hallom a többiektől, hogy váltást kérnek a következő ponton. Aszófőig kibírom, mondogatom, főleg, hogy megpillantom a táblát is. Krisztával is találkozom, megbeszéljük a problémáinkat, aztán beérünk a frissítőpontra. Kaotikus az állapot, elég a vizet a pontőröknek pótolni. Dugókázás, vízöntés a fejre, nyakra és megyek is tovább, hisz a többiek várnak a megtervezett időnkben. Basszus száz métert sem megyek, amikor minden száraz rajtam, a szívem kiugrik a helyéről és nem megy úgy a futás, ahogy kellene. Megpillantok egy kutat, aláfekszem, a fekete póló hűtésként szolgál a nyakamban, kritikus pillanatokban pedig szívogatom belőle az életmentő vízcseppeket. Így már sokkal jobb, elindulok. Az úton árnyék sehol, rövid idő alatt újra üt a meleg. Az úton kígyózik a sor, körülöttem sok futónak frissítenek a többiek. Mit nem adnék egy korty vízért, nem megy úgy a futás, ahogy szeretném, de nem szeretnék rosszul lenni, mit szólnának a többiek hozzá, de mit szólnak majd ahhoz, ha már az első szakaszon veszítünk az időnkből. Őrlődök, de mégsem tudok ellene tenni. Már tíz perce át kellett volna adni a stafétát, én meg itt vánszorgok. Kapok egy kis langyos vizet egy látássérült futótól, a szétszáradt számnak kincset ér. Már látom a táblát, az út mellett pedig egy kutat, ezzel egy időben megpillantom Tomit is, aki elém jött. Ó, de örülök neki, gondolom, ez nem látszik rajtam. Már nem győztek várni. Befekszem a kút alá, feléledek és beviszem a dugókát Gabinak. Közben Tomi mesél a többiek rosszulléteiről, mentőérkezésről. Nem haragszanak rám a tempóm miatt, ez a verseny a körülményekhez való alkalmazkodásról fog szólni. Stratégiát módosítunk és indulunk Gabi után, hogy a frissítőpontok közötti szakaszok között frissítsük. Szüksége is van rá, nem könnyű szakaszon fut, az emelkedők nem kímélik a futókat. Önkéntes vízosztónak állunk, úton-útfélen kutak után nyomozunk, palackokat újratöltünk. Ez a fajta jótékonykodásunk sötétedésig folytatódik. Tamás Dörgicsén veszi át a dugókát és robog is vele tovább olyan iramban, hogy kicsit aggódni kezdek, de gondolom, a meleg majd észhez téríti. Rutinosan bevágódunk a kocsiba, palackokat töltünk fel, várjuk Tomit, hogy hideg vizet adjunk neki. Az úton feltűnik Fruzsi, dudálunk neki, majd vízzel kínáljuk. Örül nekünk, de nincs túl jól. Szokásához híven mosolyog és fut tovább. Nemsokára meglátjuk Tomit is, vizet önt magára és magába. Tanakodunk, hogy szóljunk-e neki Fruzsi közelségéről vagy inkább mélyen hallgassunk róla, nem akarjuk, hogy gyorsítson és kipukkanjon. Aztán mégis megosztjuk vele ezt az információt. Gond nélkül beéri Fruzsit és együtt futnak be Köveskálra. Itt Gyuri veszi át a stafétát, mi téblábolunk a váltópont közelében. A futók vízsugár alá állnak, egy kocsiból ájult futót emelnek ki és tesznek a víz alá. Sokáig nem reagál, mondják, hogy szóltak már a mentőknek. Borzasztó rossz érzés kerít a hatalmába, nehezen teszem túl rajta magam. Indulunk frissítőt vásárolni. Túl sok időnk nincs, menni kell tovább, hogy utolérjük Gyurit még a frissítőpont előtt. Tamás úgy dönt, bringával kíséri Gyurit, mi inkább a túrajáratos buszunkat választjuk. Gyurira is jó hatással van az útszélről kapott hűs víz, már robog is tovább. Nemesgulács helyett, majdnem Badacsonytördemicen kötünk ki, szerencsére időben javítunk a bakin. Ennek persze az lesz a következménye, hogy Istvánnak ideje sincs felkészülni a futásra, szinte kiugrik a volán mögül és futhat is tovább. Utolsó váltótagként szinte felszántja az aszfaltot, úgy eltűnik a szemünk elől. Utunk során Istvánt is frissítjük, majd Gabi pattan bringára, így biztosítja számára a vizet, hisz amerre most a futók futnak, mi autóval nem tudjuk megközelíteni. Közben a kocsiból megcsodáljuk a szigligeti szakaszt, a távoli várat, a lejtők szőlőbirtokait. Balatongyörökön várjuk Istvánt, ahol készülök az újbóli szakaszom teljesítésére. A nap már lemenőben, az ereje még mindig szinte a teljében van. Viszek magammal palackot, a nyakamba vizes pólót teszek. Átveszem a dugókát és eltűnök a kerékpárúton. Azt hiszem a legszebb rész következik, ahol futok. A nap hosszúra nyúlt árnyéka kíséri az utamat. Jobbra, felettem a Szépkilátó egyik legszebb panorámája van, de itt a kerékpárúton is csodás, vadregényes szakasz következik. Jobban élveztem a futást, mint öt órával ezelőtt. Valamikor megjelenik bringával Tomi is, friss vizet hoz, lehet locsolni magamat. Vonyarcvashegy, Gyenesdiás egyenletesen teljesítve. Friss, futóalkatúak előzgetnek, Tomival megbeszéljük a meglátásainkat. Fürdőzők mellett tekereg a kerékpárút, aztán beérünk a Keszthelyi strandra, legszívesebben beleugranék a Balatonba, a lemenő nap és a víz hívogat, nehéz ellenállni a kísértésnek. A parti sétány koronázza meg a szakaszomat a platánfákkal szegélyezett úton. Mindkettőnknek tetszik a szakasz, de azért várom a váltópontot. Szétáztattam a cipőmet, szívesen megszabadulnék tőle, pár száz méter és át is adom Gabinak a dugókát. Gabi láthatósági mellényben és lámpával indul is, én pedig pótolom az elvesztett energiákat. Sós levest eszem, most is hiányzik belőle a tészta, de a zöldségeket kikanalazom. Keressük a Balatonba való jutást, de itt ezen a szakaszon nincs rá mód, így a fürdőzés és lábáztatás most is elmarad. A fiúk türelmesen megvárnak, míg rendezem a toalettem, aztán pattanunk a kocsiba és megcélozzuk Balatonberényt. Besötétedik, míg Gabira várunk, közben elindulunk kaját és kávét venni. Felvesszük a megrendelést és beszerezzük a többieknek estére a kívánt vacsorát. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg elkészül a pizza, közben Gyuri a „sminknélküli futás” és a társadalmi interakciók közötti kapcsolatot elemzi. Abban megállapodunk, hogy ilyen helyzetekben jön igazán elő a valódi személyiségünk. Közben Tamás készülődik átvenni a stafétát, István pedig bringás kísérésbe kezd. Mi pedig biztatgatjuk a futókat, a száz méterre lévő váltópontról. Az éjszakai futásnak is különleges hangulata van, kevesebb futóval találkozik az ember, a váltópontokon, frissítőpontokon pedig pezseg az élet. Fáklyák két oldalon a bevezető szakaszon, a csapattársak biztatják egymást, a tömött kocsisorok pedig szinte felvezetik a pont közeledtét. Balatonmáriafürdőn Gyuri vált, megkapom a bringát, jólesik egy más mozgásformát végezni. Annyira belemerülök ebbe az érzésbe, hogy simán eltekerek a csapattársam mellett, nem ismerem fel. Úgy kiabál utánamJ

A déli partra jellemző hosszú egyenes szakaszokon fut Gyuri, megállás, frissítés nélkül, aszketikus üzemmódban fogyasztja a kilométereket, néha vérszagot kap, és szépen befog egy-két fáradt futót, majd leelőzi őket. Közben megcsodáljuk az északi part fényeit és beérünk Fonyódra. István hamar „elfogyasztja” a Fonyód – Fonyódligeti szakaszt, úgyhogy gyorsan kell ráhangolódnom a futásra. Igazi pezsgő élet folyik a váltóponton, végre találkozom egy egyéni indulóval is. Beszélgetünk, sajnos a versenyének vége, várja, hogy érte jöjjenek. Szívesen maradnék még, faggatnám, de berobognak a csapattársak, megkapom a dugókát és vihetem is tovább egészen Balatonlelléig. Ismerős a szakasz, tavalyi nyaralásunkkor többször is megtettük hűvös reggeleken a platánfás, padokkal tarkított szakaszt. A Lellei sétálóutca éjjel két óra ellenére tele van élettel, jó érzéssel tölt el a szurkolás, taps, szinte megtáltosodom tőle. Tomi fogadja a buzdításokat, hatása jó pár kilométeren kitart. Balatonszemesen Gabi várja, hogy futhasson, habár az arcán valami mást látok, gondolom fáradt már ő is. Eltűnnek Gyurival a bulizástól hangos szórakozó negyedben. Földváron a fiúk készülődnek az indulásra, kicsit ücsörgök a váltóponton, figyelem a futókat, a váltásokat, a hangulat magával ragad. Megérkezik Gabi, átadja a dugókát Tominak: „Légy vele boldog!” - kommenttel. Zamárdiban leheveredek a szabadban, beburkolózom a plédembe, próbálom összeszedni magam a bringakísérésre. Gyuri folyton mondogatja, nem kell őt kísérni, nincs szüksége rá, pihenjek inkább, ráadásul hamarosan pirkadni fog. Nem kell sokat győzködni, önző módon a pihenést választom. Kis lelkiismeret furdalást érzek, amikor a Széplaki hosszú utcákon arra gondolok, hogy Gyurit cserbenhagytam, de a váltóponton a fűben, begubózva hamar álomba merülök, nyoma sincs a lelkiismeretnek, elalszik velem együtt.

Lemaradok a Gyuri István váltásról, közben kivilágosodik és megtettünk 144km-et, az éjszaka folyamán faragni nem tudtunk a tegnapi lemaradásból, viszont tartottuk a tempónkat. Az utolsó etapom jön, ez éltet, amikor beérünk az Aligai váltópontra. Itt már egyre több meggyötört egyéni hőssel találkozunk, hárman betakarózva alszanak az épület mellett. A pontőrök sürögnek-forognak, segítenek a megfáradt futóknak, megbeszélik hány perc van még a kért ébresztésig, útba igazítanak mindenkit. Mások váltanak, van, aki túlfáradt és ki is nyilvánítja: „Tessék, vidd tovább ezt a qva, kib..ott dugókát!

Befut István is, átveszem tőle a futást és nekiveselkedem az utolsó öt kilométeremnek. Az elején egy combos emelkedővel kell megküzdenem, ez így a 24. óra tájékán nem olyan jóleső, de megbirkózom vele. Egy egyéni futót érek utol, dicsérem a teljesítését és biztatom. Azt mondja, majd ha délután négy körül beér, akkor talán megérdemli, de sajnos nem lesz meg a szintideje. Én csak tovább biztatom a 162 km-nél, önmagában már ez is emberfeletti teljesítés. Tovafutok, remélem, sikeresen beér Tihanyba. Reggel hat óra van, de a nap erejét már érzem, a hétvégi házak kertjében beindítják a locsoló berendezéseket. Találok egy kutat, kicsit felfrissítem magam. Meglátom az akarattyai táblát, akkor már nem lehetnek messze a többiek. Körforgalom és megpillantom a váltóponton Gabit. Jólesik letudni a penzumot, finom a paradicsomos kenyér, a pohár víz, apró örömök az életben.

Tomi fájlalja a lábát, szeretne átadni a távjából, én meg nem szeretnék már többet futni. Ha baj van segíteni kell, aztán beadom a derekam, felosztjuk a szakaszát, még négyet a legvégső esetben bevállalok, ha nem menne neki a futás. Titkon abban bízom, hogy nem kell beugranom, de ha minden kötél szakad, megcsinálok egy részt. A váltóponton Gyuri és István pihennek a kocsiban, mi Tomival várjuk Gabit. Befut Gabi, vacakolt a gyomra az utolsó ötösén, megviseltnek tűnik. Már bent ülünk a romhalmazzá változott buszban, amikor kapjuk a telefont Tomitól, megy neki a futás, nem kell idő előtt leváltani, csak a megszokott tempóját nem képes tartani. Persze mi nem bánjuk, hogy nem három negyvenben tolja, csak érjen be szépen.

Egyéni hősök tűnnek fel, olyan nagy futó, mint Lőw András, aztán egy olasz páros pózol a fényképezőm előtt, szuper pillanatok. Gyuri utolsó váltása is elérkezik, és eltűnik. Tamás magához tér, indulunk mi is Gyurit frissíteni, hisz a nap ereje kezd erősödni. Gyuri nem kér a frissítésből, mi pedig megyünk Alsóörsre. Nagy nehezen megtaláljuk a váltópontot és bevárjuk. István felkészül az utolsó, Füredig tartó szakaszára. Őt is frissítjük az út mentén, szükség is van rá, a délelőtti nap szívja a futó erejét, még ha Ironman az a szóban forgó futó. Füred előtt gyógyvízzel frissítünk, megtöltjük a palackokat a kissé szénsavas vas tartalmú vízzel. Hamarosan be is fut István, Gabi utolsó futóként eltűnik a szemünk elől.

Frissítés Gabinak az emelkedő után, beérünk Tihanyba és várjuk, hogy a célkapu előtt csatlakozhassunk hozzá és együtt tegyük meg az utolsó métereket a 212 km-ből. Megérkezik, mi beállunk mellé és együtt futunk át a célkapun. Fényképek a pillanatról, körpacsizás mindenkivel, és igen, MEGCSINÁLTUK 21 óra alatt!!

Futni egyedül szeretek és általában így is szoktam, viszont az UB rávilágított arra, hogy a futás csapatban is jó, egy igazi közösségi élmény. Köszönet az élményért a szervezőknek, a segítőknek, a szurkolóknak a futóknak. Köszönöm a Csapatomnak a hétvégét, a közös futást, és remélem, ha Isten is úgy akarja, jövőre ismét megcsináljuk, mert tudjátok: „Csak egy kör!” és „Csak csinálni kell!”