A júniusi ózdi Kohász-Kék 42 óta kis csapatunk együtt még nem túrázott. Csökkentett létszámban képviseltettük magunkat a Bükki Hegyi Félmaratonon, a Patai Mátrán és a Bükkfennsík versenyeken is. Ennek a versenynek örültünk, mert az eddigi legközelebbi indulóponttal rendelkezik, ennek ellenére sikerült a legkésőbb hazaérni onnan. De ne szaladjunk ennyire előre.

 

 

Mivel Fonyból indult a verseny, negyedórával (!) később tudtunk indulni. Az út nem volt hosszú, de a kis falvakban tartva az 50 km/h sebességet, elég lassan haladtunk. Nyolcig lehetett elrajtolni, előtte félórával értünk oda. Nevezés, pisilés, közös fényképek Kellyékkel, kullancsriasztó spray kézre, lábra, viperák elleni felkészülés fejben. Egyedi kiadású Gatorade italok kiosztása a csapatnak. Az imént megnéztem a Gatorade hivatalos oldalát, képeket keresve, de nem is találtam meg azokat az italokat, amiket nálunk lehet kapni. Kelet-Európa! A Gatorade-et a Pepsi, a Powerade-t pedig a Coca Cola gyártója készíti.

Fonyból pontban nyolc órakkor indultunk el. Egy kavicsos, pincesornak mondott gyenge emelkedővel indult a futásunk. Rögtön az első elágazásnál meg kellett állnunk, mert semmilyen jelzés nem volt, a kapott itiner  egy büdös szóval nem írta, melyik jelzésen kell mennünk, csak ezt: "jobbra tartva találunk több utat is. Mi a legjobban kitaposott utat javasoljuk." Természetesen nüansznyi különbség volt az utak kitaposottságát illetően, de a meghajlott fűszálak alapján talán jót választottunk. Egy darabig biztosan, mert közeledett az erdő, ahol már a zöld jelzés fel van festve a térkép szerint. Nem volt, sőt a jó útról is letértünk. A futást itt felfüggesztettük egészen addig, míg halvány utalást nem találtunk arra, hogy merre van a zöld jelzés. Itt tíz perc biztos, hogy elment feleslegesen. A Bors-kút volt az első ellenőrzőpont, amit a Bors patak medre mellett haladva leltünk meg. Erre nem is nagyon emlékszem, mert itt még fájt a fejem iszonyatosan, azzal voltam elfoglalva. A Gergely-hegyre nem kellett felmennünk, a következő hegy pedig a Borsó-hegy volt, ahová 2006-ban szerencsétlen szlovák békefenntartók becsapódtak a csapatszállító repülőjükkel. A tragédia helyszínét nem néztük meg, mert kb. 25-30 perc pluszt jelentett volna és utólag azt mondom, szerencse, hogy nem mentünk fel, mert sötétben értünk volna a célba.

2. ellenőrzőpont

A Borsó-hegyről lefelé a fehérkúti forrásnál, egy vadászház mellett volt a második ellenőrzőpont. Itt ittam egy kis forrásvizet és megtudtuk, hogy őz, szarva, muflon, vadmacska, vaddisznó, hiúz, télen farkas is jár arrafelé. Megnyugtattak bennünket, hogy ott kevés vipera van, majd Regéc és Arka felé lesz sok. Megnyugodva indultunk tovább. Az erdő korántsem olyan errefelé, mint a sokak által látogatott Bükk és Mátra. Ez itt érintetlenebb, vadregényesebb. A képen látható úton folytattuk utunkat tovább. Ez egy murvás út volt, gondolom a vadászoknak, de egy hirtelen jobbkanyarral máris a sűrűben találtuk magunkat. A piros jelzést kellett ezután követnünk, ami Telkibányára vezet. Útközben még láttuk az Amadá várromot, amire szó szerint igaz a "Vár állott, s most kőhalom". Ezután a piros jelzést valahol eltévesztettük. Készítettünk egy képet, hogy milyen szintű jelzéseket kellett itt figyelni, több tíz méter távolságból.

Piros jelzés

Nem csoda, hogy elnéztük és egy ismeretlen állat állkapcsa feletti mélázás után rossz irányba kanyarodtunk. Ki ment elől? Természetesen én, de elég hamar gyanús lett, hogy nem arra kell mennünk, mert már tökig ért a fű és legyek(?) százai zümmögtek körülöttünk. Itt egyhangú határozat meghozása után visszafordultunk és megkerestük az utolsó elágazást, vajon arrafelé megy-e a piros. Arrafelé ment. Mi is. Ez többször előfordult velünk, talán nem a mi hibánk, de nagyon rosszul vannak itt felfestve a jelzések. Egy fára két irányból szokták, mert mindkét irányból jöhet az ember. Itt nem. Itt egy helyre volt festve, úgy, hogy az út egyik irányából se lehessen rendesen látni. Elágazásoknál mélyen be kellett menni az utakon, hogy megtaláljuk, merre folytatódik. Ezzel ment el az idő. Telkibányához közeledve egy Lada Nívás ember igazított bennünket útba, hamar elértük a Potácsházat, ahol a sövény mögül túratársak jöttek elő. Olyanok, akiket mögöttünk nem is láttunk, tehát volt egy rövidebb út. Nagyjából félórával rövidebb. Telkibányán benyomtunk egy citromos és egy grapefruitos sört és meghallgattuk a helyi Matisz bácsi előadásában, hogyan jutunk le Regécre a sárga jelzésen. Ha tízszer nem mondta el, akkor egyszer sem. A jóindulat része még megmaradt az agyában, mert a többit a felesek és a sör már eltakarította végleg. Na jó, ne bántsuk, jót akart! A sárga jelzés a kerékpárosoknak is ajánlott volt. Miután 4-5 bringás elhúzott mellettünk, megnyugodtunk, hogy jó irányba tartunk.

Megtaláltuk a középkori vízduzzasztót, amire nagyon óvatosan fel is másztam, mert a lábamban éreztem a mögöttünk hagyott 950 m szintet és a kb. 24 km-t. Ilyenkor már mások a reflexek, nem mindig úgy mozognak a végtagok, ahogy akarjuk. Ezért nem is akartam ott bravúroskodni, hogy kézen állok rajta, esetleg három élére állított kövön egyensúlyozok. Ehelyett egy '80-as évekbeli Ez a Divat nyári kollekcióját bemutató testhelyzetben pózoltam egyet.

Utána sandokan ugrással lejöttem onnan, de azt a fényképet csak beavatottak láthatják. Telkibányán mesélte egy srác, hogy itt az út szélén lévő sziklákon eső után opál látszik. Sajnos eső nem volt, de a szemem majd' kiesett, annyira kerestem az opálokat. Nem találtuk meg, de annál szebb és hatalmas sziklák voltak az út szélén. A sárga jelzés sok helyen szürke kereszttel volt áthúzva, ami "megnyugtató" volt. A térképen szerencsére sikerült tereptárgyakat beazonosítani, így folytattuk utunkat a kék kereszt jelzésig. Egy réten találtuk meg, természetesen nem egyértelmű jelöléssel, de a Nap állásából következtetve elindultunk az egyik irányba. Túratársakat Telkibánya óta nem láttunk. Haladtunk tovább, minden kereszteződésnél remélve, hogy az már a zöld jelzés. Egyszer csak meg lett! Ekkor már rég nem futottunk és a 30 km fölötti résznél már éreztem a sarkamon kialakuló vízhólyagokat. Mind a két sarkamon. Mintha parázzsal égetnék. Ez még tűrhető fájdalom volt, imádkoztam, hogy a talpamon ne legyenek, mert az baromira fájt már Ózdon is. Pedig már elkezdtem érezni, hogy a talpamon sincs rendben a bőr, mert nagyobb kövek szélére lépve fájt nagyon. Próbáltam nem odafigyelni. A túra ezen a szakaszán már senki nem volt fitt és teljesen ép. Voltak elesések, innen-onnan jelentkező fájdalmak.

Túl voltunk már a 40. km-en. Regécre beérve ittunk egy kis vizet, aztán irány a várdomb dereka. Szerencsére nem kellett felmenni, Keletről megkerültük és haladtunk tovább Mogyoróska felé a kék jelzésen. Nagyon szép itt az erdő és érdekes. A képen egy fenyőerdő látható, ahol a talajréteget már a víz lemosta a gyökerekig. Idő kérdése és a fák is dőlni fognak. Mogyoróskán az ellenőrzőpontnál ijedten tapasztaltuk, hogy olyanok előztek meg bennünket, akiknek kb. félórával mögöttünk kellene lenniük. Mellettünk nem ment el senki, tehát nagyon elronthattuk valahol, mert nem mögöttünk voltak félórával, hanem előttünk háromnegyeddel. Percekig tanakodtunk, hogy miként lehet ez. Merre mehettek, hogy ekkora hátrányt ilyen előnnyé tudtak alakítani. Futásnak eredtünk, hátha le lehet ezt dolgozni, de elég hamar kiderült, hogy ez hiú ábránd. A malompataki vadászháznál mondták, hogy már messze járnak. Gyaloglásba váltottunk, jobban is esett. Tartottunk egy kis szünetet, mert egyikőnk a kiszáradt patakon való átkelésnél rosszul esett és térdét, bokáját megütötte, néhány percet szánni kellett a "felépülésre". Szerencsére tudtuk folytatni az utunkat. A Ravaszlyuknál az ellenőrzőponton egy srác elmondta, merre kell Fonyba bemenni. Jelölés semmi, érzés szerint. Rosszul éreztük és már csak az tűnt fel, hogy a Korlát faluszéli cigánygyerekek rajzanak mellettünk és beszólogatnak erősen. Felvettem egy nem támaszkodásra szánt  botot a földről, jól jöhet még. Erősködtek, hogy menjünk Korlát(egy falu) felé, de semmiképpen nem akartam az ő általuk felkínált, általam csapdának vélt úton elindulni. Szerencsénkre akadt köztük egy tízéves körüli srác, akin a jóindulat érződött, tényleg jó út felé akart bennünket terelni, de akkor meg visszafelé kellett volna menni 2 km-t. Nem voltunk hajlandók. Előreküldtük a bringájával, nézze meg, mi van az utak végén. Így leltünk rá a Fonyba vezető útra. Szintidő előtt félórával beértünk. 11 óra 13 perc. Ezt nem futásnak könyveljük el, mert a bizonytalan jelölések és itiner miatt többet gyalogoltunk. A célban kedvesen fogadtak bennünket, egyesek pálinkáztak és babgulyást ettünk, aztán éppen sötétedéskor indulás haza. Ha a naplemente az erdőben ér bennünket, akkor nagy bajban lettünk volna. Mekkora távot tettünk meg? Az egyik térkép szerint 57 km-t. A valóság valahol 53 körül van. Nem lazsáltunk, a gyalogtempónk is 5 km/h körüli volt. A Cabrakan cipőm viselkedéséről ilyen távon a következő bejegyzésben írok.

Az útvonal berajzolva és nagyítható változatban. Arka faluban nem jártunk, a végén egy kicsit rossz a térkép, de előtte jó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.