Lassan itt a tavasz, egyre többet süt a Nap, sokáig van már világos, többet lehet edzeni. Sajnos nem élek a lehetőséggel, az idő pedig megy, emiatt két hónapja csak hétvégenként futok. Akkor viszont másfél-két órát. A távot nem tudom, már nem számolom. Idei nagy versenyeim, amin meg szeretném mutatni magamnak, hogy tudok terepen futni, az a Terep 50, Less Nándor, Bükki Hegyimaraton (ha nem körözős). Mennék a Mátrabérc TT-re is, ha a cél ott lenne, ahol a rajt. Legutóbb a Barcika 50-be tört bele egy kicsit a bicskám. De fogjuk a szezonkezdetre! Azóta csak egyszer volt alkalmam futni, így vágtam neki kis csapatommal a Bükki Kilátások Classic távjának, ami cirka 44 km volt.

A rajt Szilvásvárad szélén volt, sajnos nem a Szalajka-völgyben, ezért az első 1-2 km a faluszéli erdőben vezetett. A katonasírok felé kellett futni, ahol már ősszel jártunk, így nem volt ismeretlen a domborzat. Tudtam, hogy az első 9-10 km folyamatos emelkedő lesz. Ilyen esetekben nem kezdek gyorsan. Arra törekszem, hogy a pulzusszámom ne hirtelen érje el az üzemi szintet, hanem szépen lassan, ha lehet, túllövés nélkül. Ha hirtelen nyomom fel a pulzusszámot, akkor lassan áll vissza normál szintre. Ez hegyes terepen nekem nem jó, mert szinte minden esetben úgy érek valami meredek emelkedő aljába, hogy még magas a pulzusszámom. Onnantól viszont meg vagyok lőve, mert nincs tartalék a rendszerben. Itt a szokásos amatőr hibát elkövettem, elkezdtem futni a nálam edzettebb társakkal, Gabival, Tomival és Bencével. Ági most a Light távon indult, későbbi nagy kínlódásaim között igazat is adtam neki. Elég hamar éhes lettem, fájt az üres gyomrom, aztán a gyomorszájam, vagy a szívem? Már nem is tudtam, de minden bajom volt.

Tamás és Bence ellépett tőlünk, kicsit örültem is, mert nem húznak bele valami őrült tempóba. Gabival ketten haladtunk, libasorban, szinte szótlanul. Nem is nagyon tudtam volna beszélgetni, mert a vesém is elkezdett szúrni. Mekkora amatőr vagyok! Ilyen évek óta nem fordult velem elő, bár ilyen edzetlen sem voltam már elég régen. Gyorsan ittam egy kis vizet, hátha segít. 560 m-nél volt a hóhatár. Szerencsére többször megolvadt, nagyszemű hóról volt szó, nem csúszott, a cipőm jól tapadt, lehetett benne haladni. Egyelőre. Odaértünk Őr-kőre. Tamásék éppen jöttek lefelé, amikor mi a kicsit jeges sziklákon mentünk fel. Itt sikerült eltaknyolni. Látványosan, de szerencsére semmi bajom nem lett. Futottunk tovább, aztán elértük az Őserdőt, ahol láttam, hogy ismét egy emelkedő jön. Intettem Gabinak, hogy menjen. Meg kellett állnom, mert már nagyon vert a szívem. Kb. 800 méter szintet jöttünk 10 km alatt. Itt volt egy információs tábla, amit olvasgattam, miközben megettem egy csokit és ittam vizet. Tudtátok, hogy az egyfogú, szőrös csiga itt él? Trichia unidentata. A mi jetink. Ezután nekilódultam az emelkedőnek. Lyukasztottam a 4. ellenőrzőpontnál és futottam tovább Tar-kő felé, ami a verseny legmagasabb pontja volt, 949 m. Itt értek utol a 65 km-s távon induló futók, a nagy nevek. A hó mély volt, ha kiléptem a nyomból, majdnem térdig süllyedtem. Innen indult a pihenőszakasz, azaz a lejtő. Futás a bánkúti síházig. Jégen és olvadó havon, a végén aszfalton. A terepcipőmben rossz aszfalton futni sokáig, erről most is megbizonyosodtam. A síház előtt találkoztam Tamással és Gabival is. Kb. 15-20 perccel voltak előttem. A síházban sajnos beleestem az örök hibámba. Ettem-ittam-beszélgettem, elment 10-15 perc, az biztos. Az órámból még nem olvastam ki az állásidőmet, de ez a nagyságrend lehet. A nagy zabálás után nehéz volt elkezdeni futni. Enyhítette gyomorpanaszaimat a táj szépsége és az, hogy erre már jártam. A Pazsagi erdészháznál már a 27. km-t koptattam. Az úton folyt le a víz, nehéz volt száraz, vagy havas részre lépni. Innen le kellett kanyarodni egy kerítés melletti részre, ahol félúton nekem gyanússá kezdett válni a dolog. Többször megálltam és olvasgattam az itinert. Aztán lesz, ami lesz alapon mentem tovább, csak az utat hiányoltam. Nyáron klassz kullancsösszeszedő hely lehet ez, annyira dzsindzsás volt. Aztán vége lett és kapu helyett lehajtott/lefektetett drótkerítésen kellett átmászni. Viszont nagyon jól futható volt ez a rész, megállás nélkül toltam neki. Hóhatár alatt voltam, a hegyekből ömlött le a víz. A Nap szemből sütött, becsuktam a szememet és hallgattam a patakok csobogásában feloldódó lépteim zaját. Néhány hóvirágot is láttam, a legtöbbet pont a 10. EP lyukasztójánál, sajnos összetaposva. Innen indult az Ódorvár. Meredek, hosszan tartó hegy. Futni nekem lehetetlen. Itt ért utol néhány menő terepfutó, gondoltam, megnézem, hogyan futnak fel. Ők is gyalogoltak, én meg felszenvedtem magamat. Fent megittam az utolsó korty vizemet. Erre tartogattam. Ódorvár után ismét egy emelkedő következett, erre nem emlékeztem, ezért meg is lepődtem. Lejtőre számítottam, lejtőt vártam, lejtőt akartam. Nem jött. Az utolsó előtti EP-n még megettem néhány vaníliás-karikát teával, ami adott annyi erőt, hogy az utolsó 3 km-t viszonylag jó erőben lefuthassam. Az órám szerint 7:15 lett az eredményem. Nem vagyok rá büszke, de legalább tudom, mik a gyengéim.

A cipőm, a Wave Cabrakan még a Tortúrán kiszakadt, azóta 90 km-t tettem bele, be fogom varrni, nincs értelme most újat venni. Más baja nincs. Fogok készíteni egy fényképet, mert látszik, hogy mivel oldották meg a "vízhatlanságát". Valami kis finom hártya van a szövetek között.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.