December vége óta keveset futottam. A futócuccaim téli álmot aludtak. Évek óta nem fordult elő ilyen. Tavaly az első maratonomra készültem, nem lehetett lazsálni. Sok helyen említettem már és még fogom is, hogy a hóban futást a 2011-es Tortúrán utáltam meg. Egy hónappal rá volt még a Téli Mátra, ami csak fokozta az ellenszenvemet. Ezen a télen nem vitt rá a lélek, hogy menjek futni hóban, hidegben, sötétben. De lehet, hogy 5-6 év után egy hónapnyi pihenést engedhet magának az ember. Persze nem voltam tétlen januárban sem. A távolság helyett időalapú edzéseket kezdtem el csinálni. Nem érdekel a táv, csak az, hogy fussak 2-3 órát folyamatosan. Ebből a futásból volt ebben az évben 6 darab. Futásaim átlagos időtartama 2:45. Ugye, ez már nem kevés. De az átlag elfedi a részleteket. Ebből volt egy 7:40-es futás is, a legutóbbi. A Bükk északi részén, Kazincbarcikán és a környékén.

Hajnali ötkor indultunk. Sötét volt, hideg volt, párás volt. Hiányzik már a Nap. Kazincbarcelonába 7 óra körül értünk. Gabiék már elrajtoltak, mert a 65 km-s távon indultak, mi viszont az 50 km-re neveztünk Tamással. Ági a 25 km-s sorba állt be. Fél nyolckor elindultunk. Csípős hideg volt, a pocsolyák befagyva, az utcán csak a hozzánk hasonló bolondok. Az első 1 km-t a város széléig kellett futni, amit Tomival öregfater tempóban tettünk meg, de semmiképpen nem akartuk elfutni az elejét. Amint letértünk a földútra, majdnem estem is egyet, annyira jeges volt az út. Ahogy haladtunk felfelé, annál inkább a hó vette át az uralmat a terep borítása fölött. Kis sunyi emelkedő volt, ami kb. 4 km-en keresztül tartott. Futottunk végig. Jól ment, bírta a lábam, tüdőm. Az első ellenőrzőponton csak zsírkrétával kellett felírni egy kódot. Kicsit fújtunk, aztán kocogás tovább. Az óra szerint 7-8 km/h átlagsebességgel haladtunk. Ez felfelé nem is rossz. Lefelé megpörgetjük és lehet rajta javítani. Bánhorváti volt a következő EP, valahol 12 km környékén. Utána egy sík rész következett, ahol egy szabadon rohangáló husky kutyában már a végzetünket láttuk, de jeges tekintete ellenére megkímélt bennünket. Amint eltűntünk egy kanyarban, rögtön futásra váltottunk. Így mentünk a Damasa-szakadékig, amire fel kellett mászni. Ekkor jártunk 15 km-nél. Tamás zerge módjára felvágtatott a meredek emelkedőn, nekem elkezdett fájni a derekam, a combom és a csípőm. A pulzusom az egekben. Ekkor már tudtam, hogy vége a száguldásnak, itt a holtpont. A szakadék tetején mondtam Tominak, menjen, hagyjon magamra. Úgy, mint a filmekben, ahol megsebesül az egyik főhős. Szerencsére nem vett a nyakába és nem tántorgott ki velem az erdőből.Volt nálam egy Bucimaci nápolyi szelet, amit az EP-n kaptunk. Ezt megettem gyaloglás közben. Pont lejtő volt, hiba volt nem futni. Kicsit jobban lettem, elkezdtem a kocogást. Egy kanyarban még láttam Tomit, de utána már csak a célban. Upponyon nagyon hamar átjutottam és kiértem a Lázbérci víztározó mellett futó aszfaltra. A víztározó mérete nagyon meglepett, hatalmas és impozáns látvány. Egy bajom volt csak, hogy aszfalton kellett futni mellette. Sokáig tartott ez a rész, de mentálisan még épségben értem be Dédestapolcsányba, a 27. km-nél lévő EP-hez. Itt két zsíroskenyér és két pohár gyógytea lecsúszott a református imaházban, ahol az EP volt. Áldás, békesség, nekem futnom kell tovább. Rögtön fel egy hegyre, ahol egy nagy torony van. Ha nem megy előttem egy ember, akkor tuti, hogy nem találom meg a helyes utat. Nincs sasszemem, de még azzal is nehéz lehetett kiszúrni egy 20 centis kék szalagot a bozótban, ami az utat jelölte. Innen vágta lefelé, hiszen lejtő volt. Aztán emelkedő, de szerencsére nem meredek, futható volt. A havas csúszkálást leszámítva jól haladtam. Itt szalagozott részen vitt az út, hatalmas elkavarásokra adva lehetőséget. Én kinéztem egy Hoka lábnyomot és azt követtem. Ha az nincs, még mindig az erdőben lennék. Egyszer csak a Hoka lábnyomok egy meredek lejtőn elindultak lefelé, ahol nem is volt út. Irány utána! Jó tízperces pöcsörészés után egy hatalmas, sáros árkon átkelve a tardonai úton találtam magam. Ez jó, mert benne van az itinerben is. Csak nem látom a hidat, amin át kell kelnem. Szerencsére jönnek mögöttem, felhívjuk a szervezőt, hogy merre kell menni. Hááát, nem kicsit tévedtünk el. De legalább megtaláljuk a hidat, amin átkelve megmászom utolsó hegyemet. Hó, sár, hó, kása. A vége iszonyatos sár. Lehetetlen volt itt futni. Az utolsó 5 km már csak nyomokban tartalmazott futást, de azért haladtam. Végre beértem a városba, ahol még öt perc elment azzal, hogy hókupacokban ugráltam, hogy a sár lekopjon a cipőmről. Sikerült egészen jól megtisztítanom. Utána már csak be kellett kocognom a célba. 7:43. Tamás már ott volt Szilárddal, egy-egy Steffl-t szorongattak. Nem futottam jó időt, fájt a derekam, de elégedetlen nem vagyok. A célversenyem a Terep 50.

Tomi egy órával hamarabb ért be, Ági pedig elrontotta az útvonalat és Kazincbarcika helyett Dédestapolcsányba ért be. Ez nem is volt baj, csak a kocsikulcs nála volt. Köztünk pedig 15 km távolság. Nem részletezem, megoldottuk és épségben hazaértünk. Jövő héten vár a Bükki Kilátások 42 km-e! Elkezdődött a szezon!. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.