A Bükk az eddig látott magyar hegységek közül a szívem csücske. Futás szempontjából a Mátra kemény, férfiasan szikár, lazsálást nem tűrő tesitanár, a Bükk egy jószívű, engedékenyebb, de mégis követelő tanárnéni. Mindkettőt szeretem, de utóbbi még a látványával is megragadja az embert. Tavasszal a Gulicska oldalán ezerszámra kibújó hóvirágokkal enyhíti a felfutó sportolók izomfájdalmait.

Márciusban jártam erre, készítettem is fényképet, de sajnos nem nagyon adja vissza a látványt. Ennek ellenére berakom ide, nagyjából látni a hóvirágokkal átszőtt, már megbarnult avarszőnyeget. Most, ősszel viszont sok sárgát, kevesebb narancsot, rozsdabarnába hajló vöröst, szürkét és kevés zöld színt kevert a palettájára a Nagy Festő. Ezt át kell élni, látni kell! Szuperszámítógépekkel sem lehetne megtervezni szebbre ilyenkor a Bükk színeit. Az egykedvű összevisszaság, a logikátlannak tűnő színezgetés megmagyarázhatatlanul mozgatja meg az ember szépérzékét. Mi a szép ebben? Miért akarunk fejest ugrani a térbe?

Kanyarodjunk vissza, illetve kezdjük el a beszámoló érdemi részét! December közepén Tortúra, 65 km, keresztül a Bükkön, Miskolctól Egerig. Erre hol lehet a legjobban felkészülni? A Bükkben. Nálunk, az Alföldön nem lehet megfelelő hegyi edzéseket tartani, nincsenek hegyek. De még akkora dombok sem, ahol meg lehetne egy picit szakítani a combizmokat. Elkocsikáztunk Miskolcra, és egy források mellett vezető útvonalon futottunk végig. A lentebb csatolt térképen nagyon jól látszik, hogy merre haladtunk, érdeklődőbbek le is tudják tölteni az útvonalat. A Herman Ottó emlékparknál hagytuk a kocsit, egy kis készülődés után bele is vágtunk. Az volt a kérésem a lányok felé, hogy hagy diktáljam én az ütemet. Előző hegymeneteinkben többször is azért borultam meg emelkedőkön, mert 160-as pulzussal érkeztünk az aljához. Most ezt akartam elkerülni és egy óvatos futással, 140-es pulzussal értük el a Gulicska alját. Szépen, egyenletes ütemben, az órám szerint 170-175-ös pulzustartományban, 35 perc alatt felfutottunk a 315 méter szinttel járó hegyre. A hegyen a szokásos fényképpel vissza nem adható panoráma tárult elénk. Fényképezkedtünk, Gabi megtalálta a fél perce a kőre letett müzliszeletemet, aztán folytattuk utunkat a Fehérkő-lápai fogadó felé. Nagyon keskeny, avarból kikandikáló éles köveken kellett lefelé mennünk egy darabig. Ezt veszélyesnek ítéltem meg, ezért futásnak nem nevezhető szökellésekkel haladtam, sokszor vékonyabb fákat ölelgetve. Kiérve egy szélesebb ösvényre, kis emelkedő után a lányok nem tudtak maguknak megálljt parancsolni és terepfutó mivoltukat levetkőzve mindketten belefeküdtek a sárga levelek tengerébe. A Fehérkő-lápai fogadótól cikkcakkos út visz le egészen Lillafüredig. A zöld jelzést kell követni, de a márciusi versenyről nem így emlékeztem erre a szakaszra. Nem is ott bukkantunk ki, ahol akkor, de legalább egy kis síkfutás is fűszerezte edzésünket. A neheze most következett. A Vesszős-völgy. Márciusban a Vesszős forrásnál az életemért küzdöttem, pedig nem futottam felfelé. Most sikerült felfutni a forrásig, de ezt már a 175-180-as pulzustartományban. Itt nyolc percet töltöttünk, a pulzusom visszaállt 115-re. Ittunk a forrásból, nagyon hideg volt, de már hiányzott a víz utánpótlás. Az igazi hegy eztán kezdődött, tovább a sárga jelzésen Létrás tetőig. Bevallom, itt nem futottunk, ez kemény volt. Fellélegeztem, amikor felértünk. Innen lefelé kellett futni egy műútig, ahol a pirosra kanyarodva a Hámori tó nyugati végéig ereszkedtünk le. Én egy picit lassabban futottam, mert itt is sok volt az avar alatt lévő éles kő. A lányok leszáguldoztak, nem csodálkoztam nagyon, lefelé egyik sem szokta kímélni magát. Nem is értem, hogyan csinálják. Itt ismét meggyőződtem arról, hogy kilométereket futni lefelé nagyon rossz. Teljesen más a talajfogás, a térdet igénybe veszi nagyon. A Hámori tó előtt ismét lemaradtam, mert az addig szorongatott müzliszeletemet meg kellett ennem. Itt éreztem először, hogy éhes vagyok. A Garadna völgyéből a zöld jelzésen felfutottunk a következő forrásig, amiből jómagam csak úgy tudtam inni, hogy lehasaltam teljesen. A lányok ügyesebben oldották meg, jövőre én is úgy fogom. Ismerős terepre érkeztünk. A júliusi terepfélmaraton útvonalán haladtunk egy darabig, majd a Szeleta tetőről már csak lefelé kellett mennünk a Chinoin gyár felé. A Bükkben még nem voltam olyan túrán, ami ne érintette volna a Chinoin gyárat. Előtte még ittunk vizet a Király forrásból és a Kecskelyuk barlangot megnéztük kívülről. Belül denevérek laknak a felirat szerint, ezért passzoltuk ezt a kitérőt. A gyártól műút vezetett vissza a kocsinkig. Jóleső edzés volt, van remény, hogy a Tortúrát is sikerül különösebb nehézségek nélkül lefutnunk. Itt lejjebb, a futás statisztikája olvasható, csak hardcore érdeklődőknek ajánlom! A képeket, mint mindig, Ági futrinka készítette.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.