Fél évvel első maratonom után be merem vallani, hogy nem voltam euforikus állapotban a célban és utána sem. Vajon miért? Tanulmányaim és munkám során rögzült bennem, hogy az első próba sikeressége sokszor csak a véletlennek köszönhető. Ha be akarjuk bizonyítani, hogy működő rendszert alkottunk, akkor a végeredménynek reprodukálhatónak kell lennie. Nálam ez azt jelenti, hogy legalább még egy alkalommal le kell futnom a maratoni távot. Ismétlem, futnom. Vagy azonos, vagy jobb idővel. Emiatt Kassán egy hónap múlva maratont fogok futni. Ésszel és a sokszor hangsúlyozott alázattal kell a dologhoz állni. Ez úgy kezdődött nálam, hogy futottam egy teszt 30 km-t a hétvégén.

Valamilyen isteni sugallat hatására már múlt héten egy félmaratoni távot lenyomtam. Azzal a felkiáltással, hogy kellene már egy hosszabbat is futni. Ez már szervesen illeszkedik a mostani felkészülésembe, igaz, hogy ez utólag derült ki róla. Most vasárnap egy félmaratoni tesztfutást terveztem, mert futótársaim Budapesten a Nike félmaratonon voltak éppen. De a kassai döntésem felülírta ezt a tesztet. Vasárnap reggel korán keltem, hogy felébredjek 9 óráig, a tervezett rajtomig. Motiváló cikkeket olvastam a neten, főleg UTMB beszámolókat. Megkerestem a két hónapja nem látott kompressziós zoknimat, amit hatalmas kínlódás és megizzadás után sikerült felvennem. Már ekkor eldöntöttem, hogy a lábfejét le fogom vágni, elég a lábszárat szorítani. Széles a lábfejem, alig bírom rajta áthúzni a zoknit. Miután ez megvolt, felvettem a kedvenc cipőmet, a 2300 km-nél járó Mizuno Wave Tempust. Beállítottam a zenét, amit hallgatni fogok az elkövetkezendő 30 km alatt. Most a Hobo Blues Band 30 éves jubileumi koncertjét választottam. Pulzusmérő öv, óra, két szőlőcukor a zsebbe és indulás. Víz lesz útközben, azt nem vittem magammal.

Lassan kezdtem, 140-es pulzussal, 5.40-es ezrekkel. Nagyon könnyen ment, ebben talán szerepet játszik az is, hogy 6 kg-mal vagyok könnyebb, mint egy hónapja. Az erdőben futottam, nem bírom a Napot futás közben. A tervezett távhoz képest gyorsnak éreztem magamat. Bár lassabbnak, mint az edzésen szoktam manapság. Szépen peregtek a km-ek. A hosszú futások alkalmasak arra, hogy az ember egy-egy gondolatban mélyebben elmerüljön. Nekem most a 6-7. km környékén sikerült megbeszélnem magammal, miért szeretek az erdőben futni, miért nem voltam két éve aszfaltos versenyen (a családi hagyománynak számító kassait leszámítva) és miért menekültem haza Budapestről egy évtized után. Miért rohanok most is haza, ha ott van dolgom. Megnyugtatok mindenkit, nem az öregedéssel van összefüggésben. Egyszerűen más az értékrendem, az értékítéletem. Viaskodtam vele, de nem tudtam megváltoztatni. Itt vagyok otthon. A 10. km-nél eszembe jutott Németh Csaba, aki szombaton Lengyelországban megnyert egy 100 km-s hegyi versenyt, most pedig a pesti félmaratonon 2:15-ös iramfutó. Ennek ellenére alig ismerik, nem ő a példakép, de ez a gondolatfoszlány messzire vezetne most. Engem viszont annyira felspannolt akkor és ott, hogy 5.15-ös ezrekre gyorsultam és alig bírtam magamat rábeszélni, hogy ne siessek, mert csúnya vége lesz a dolognak. Lelassultam és az első kört már be is fejeztem. Elindultam a második erdőkörre. Már ekkor éreztem, hogy éhes vagyok és szomjas. Kút szerencsére több helyen is van, én a sóstói tó mellettit választottam. Amikor már látótávolságban volt, az egyik szőlőcukrot bekaptam, rögtön bő nyállal elkevertem, mert jártam már úgy, hogy a szőlőcukorpor a torkomra ment, majdnem megfulladtam. Szóval a kút előtt bevettem, összerágtam, lenyeltem, majd ittam rá 2-3 deci vizet. Futás tovább! A Múzeumfalunál mindig jött a földúton egy kocsi, ami akkora port vert fel, hogy alig láttam. Örültem neki. Visszaérve az erdőbe, megállapítottam, hogy féltávnál vagyok és még jól bírom. Enni és inni jó lenne, de most éppen nincs mit. Az egyetlen szem szőlőcukromat még tartogattam. Az erdő másik végén a tornapályai kút előtt bevettem, megettem és most már 3-4 deci vizet ittam. Nem szabad ennyit, de nem bírtam abbahagyni. Utána a buborékoktól elég nehéz volt megszabadulni és éreztem, hogy lassulok is egy picit. Valahol a 23. km környékén jártam, amikor ismét hatalmas éhségérzet tört rám. Megnyugtattam magamat, hogy még 7 km és ehetek-ihatok. Sóstón a tó mellett ismét ittam, nem is tudom mennyit, de szerintem nem maradt víz a kútban. Már csak be kellett vonszolni magamat a "célba". Voltak szakaszok, ahol nem volt árnyék, ott ekkor már szenvedtem. Az erdőben jól voltam, de fejben kezdtem alkudozni magammal. Ez nem jó jel! Kiértem a Tölgyes Csárdához, ahonnan már csak másfél km a cél. A Nap annyira szívta az erőmet, hogy át kellett mennem a másik oldalra, ahol néha-néha van árnyék. A cél előtt kb. 50 m-re gyaloglásra váltottam és nyugtáztam magamban, hogy van remény a második maraton lefutására. Ez most 3 óra alatt sikerült és még három hosszút tudok addig futni, hétközben pedig egy félmaratont és két 11-est. Egy hónap múlva meg lesz a válasz a kérdésemre. Megismételhető-e az áprilisi maratoni eredményem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.