Miért fontos megemlíteni, hogy Debrecenben futottam? Azért, mert 2008 májusában éppen Debrecenben akartam első 20 km-emet lefutni. Nem sikerült nevezni. Rendes honlapja nem volt a szervezőknek, a megadott címen egy autókereskedés volt, telefont nem vettek fel. Átmentem személyesen, nem találtam senkit. Fél évvel rá újra próbálkoztam, de amikor a leírásban ismét csak az volt, hogy a temető bejárata után befelé az erdőbe, megint elszomorodtam. Ezek a bennfentes információk kiverték nálam a biztosítékot. Megfogadtam, hogy soha-soha nem indulok futóversenyen Debrecenben. Az elvek persze olyanok, mint a fing, nem lehet végtelenségig tartogatni. Szeptember elején neveztem a Debreceni Oxigén Maraton féltávjára.

Tegyünk egy kis kitérőt! Kassát öt éve "reklámozom", úton-útfélen ajánlgatom mindenkinek. Eljött az a pont, amikor a környezetemben mindenki Kassára készül, én pedig nem tudok menni, mert az indulók száma elérte a limitet. Két éve még előtte való nap neveztem a helyszínen. Tavaly az utolsó előtti héten. Sebaj, ennek oka van, véletlenek nincsenek! Hamarosan kiderül, miért történt ez így!

A debreceni verseny a kiírás szerint 21,1 km, négy kör a Nagyerdőben. Körözni nem szeretek, de ez a négy kör még fejben elviselhető. Nagyon vártam. 11-kor volt rajt, nem kell hajnalban kellni, saját ágyban alhatok és verseny után fél óra múlva már otthon is lehetek. Kell ennél több? Sajnos egy értetlenkedő ügyfelem a koránkelést elintézte nekem, reggel hétkor már útban voltam Debrecen felé. A probléma megoldása, illetve enyhítése után a futóverseny helyszínére kocsikáztam. Átöltöztem a kocsiban és amikor elindultam a rajtszámot felvenni, összefutottam az összes nyíregyházi ismerősömmel. Ági-Zsolti-Tomi különítménnyel együtt közelítettem meg a rajtszámfelvételi "ojjektumot". Sok-sok pacsizás után még visszasétáltunk a kocsihoz, hogy futóbb kinézetünk legyen. Láttunk egy hármas, lassított felvételben előadott kerékpáros koreográfiát. Köszönet érte a résztvevőknek, végül nem sérült meg senki. A levegő egy ici-picit még csípős volt, de tudtam, ha futok, akkor nem lesz nagy baj, fázni nem fogok, sőt!

11 óra körül elsétáltunk a rajthoz. Időtervem csak annyi volt, hogy két órán belül, de 1:50 alatt már faszagyereknek érezném magamat. Az már az a tempó, amit nem nagyon erőltetek mostanában. Kíváncsi voltam, megy-e még nekem a versenyzés, tudom-e tartani az 5:10-es tempót. Legalább átlagban. Startpisztolyra nem emlékszem, de elindult a tömeg (270-280 fő). Erdei ösvényen futottunk, homokos talajon, árnyékban. Finom előzgetésbe kezdtem. Éreztem, hogy 5 perc alatti tempóra álltam rá, de vitt a lábam. Egy alkalommal mélyebb homokba kellett lépnem, egy kis kavics ment a cipőmbe. Nem ment le a talpam alá, fennakadt a bokám alatt. Futás közben kivenni nem bírtam, próbáltam úgy mozgatni a lábamat, hogy a lábujjaim tövéhez kerüljön, ott nem okoz nagy gondot. A mezőny előttem ritkult. Kisebb-nagyobb emelkedők voltak, amiket ekkor még észre sem vettem. Ha nagyképű akarok lenni, akkor daráltam befelé a mezőnyt. Utolértem egy lányt, akinek éppen csippant az órája és megkérdeztem, mér-e sebességet. Azt mondta, 4:45-ös ezrekkel megyünk. Megkérdeztem, rátapadhatok-e egy kicsit. Egy emelkedőn viszont elmentem mellette. Utólag azt mondom, túlzás volt gyorsítani, de akkor még bírtam. Tudatában voltam annak, hogy éppen elfutom az elejét. De ekkor már megkezdtük a második kört. Úgy számoltam, ebben a tempóban ezt még lefutom, aztán picit visszaveszek, mert számításaim szerint 1:44 körüli befutónál járok. A harmadik kör vége felé már éreztem, hogy kezdenek beállni a lábaim, az emelkedőkön fáj a csípőm. Lassítottam. Néhányan visszaelőztek. Hajdúböszörményi sporttársunk, Alex, aki most fényképészként (mindenki fotósnak mondaná, de a fénykép egy szép magyar szó, ragaszkodom hozzá) volt jelen, meg is jegyezte, hogy lemaradtam az élbolytól. Tudtam. Viszont már csak másfél kör volt hátra, jó időben voltam, bár a 15 km környéki holtpont elkapott. Ittam két izót a frissítőnél, utána szétesett a légzésem. Sok levegőt nyeltem, annak szabad utat kellett engedni, összekuszálta az addigi lihegésem ütemét. Tovább lassultam. Az utolsó körre 1:18-cal fordultam rá. Tudtam, ha 6 perces ezrekkel futom, akkor is 1:50-en belül vagyok. A csípőm egyre jobban fájt, a mozgásom is rendezetlenebb lett, a holtpont nem akart elmúlni. Fejben beszélgettem magammal. A holtpontról tudtam, nyugtattam magam, hogy nem tart örökké. Volt egy magasabb emelkedő, ahol nagyon közel álltam ahhoz, hogy sétára váltsak, de összeszorítottam a fogamat és felküzdöttem rá magamat. Néhány száz méter volt a célig. Sprintelni nem bírtam, pedig Tamás buzdított a pálya széléről, hogy igyekezzek és éppen beérek 1:50 alá. Ő már kipihenten állt ott, hiszen negyed órája célbaért. Picit gyorsítottam és az én órám szerint 1:49:38 alatt értem el a célkaput.

Az elvégzett munka ismeretében ez egy nagyon jó eredmény. Nem is tudom, hogy megérdemeltem-e. Az volt a szerencsém, hogy csak az utolsó körre fogytam el, és csak annyira, hogy még be bírtam érni méltósággal. Jobban is összezuhanhattam volna. Két hét múlva terepfutás, 26 km. A hegyen ez sprinttávnak számít. Nagyon várom már.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.