Tavaly egy jól kivitelezett, tudatos felkészülést követően vágtunk neki a Miskolctapolca - Eger bükki útvonalnak. Bánkút után fel kellett adnunk. Az idén időhiány miatt nem tudtam annyit készülni, sőt elég edzetlen állapotban voltam a rajtnál, de meg kellett csinálnunk az év utolsó hegyi futását. Csak fejben készültem, ami abból állt, hogy ha eszembe jutott a Tortúra, csak annyit mondtam, meg fogunk dögleni. A tavalyi emlékekből indultam ki. Végül nem így lett!

Ági és Tamás itthonról izgult értünk, Gabi és András velem fagyoskodott a rajtban. Előnevezésünknek köszönhetően gyorsan "rajtrakész" állapotban voltunk. Bár ez így nem igaz. Nekem az egyik nagy vágyam, hogy egyszer úgy induljunk el egy versenyen, hogy nem kell kapkodni, hangolódhatok előtte. Most is még át kellett állnom a kocsival máshová, már a hátizsák a hátamon volt, úgy kanyarogtam Miskolctapolcán. Aztán kiugrottam és a kocsikulcsot már úgy tettem el, hogy futottunk. Ezt utálom a legjobban. A kapkodást. Mintha sprintversenyről lenne szó.

7:11-kor indultunk, aszfaltos út kanyarog felfelé elég hosszan. Futunk, elkezdem érezni a vádlim fölötti részt. Ez szokta jelezni, hogy most igazi terepfutáson vagyok. Bükkszentkeresztig emelkedik, nincs pihenő, sőt a Nagy-Som hegy meg is dolgoztat egy picit. Nem fáztam, sőt egy picit melegem is volt. Sajnos a kesztyűm nem technikai, így elég hamar átvizesedett. Egy idő után belül vizes volt, kívül pedig meg volt fagyva. Ha pedig ellenőrzőpontnál levettem és ráhúztam a túrabotomra, akkor pedig csonttá fagyott. Azt viszont rossz volt felvenni ismét. Az úton itt kevés hó volt és a lépésnyomok le voltak fagyva, de jól futható volt a terep. Bükkszentkereszt 12 km-re volt, 1:26 alatt érünk oda. Az iskola ebédlője tele volt, beálltunk a sorba, aztán csak Gabi állt a sorban, én teázgattam és telefonon tudósítottam az otthon maradottaknak. András jó tíz perc után megunta a sort és a pecsételő ember mellől a pecsétet elvéve igazolta az itinerünkön, hogy megjelentünk a ponton. Szerintem összességében egy jó negyedóra itt elment. Futás tovább.Hollóstető felé. Jó tempót nyomtunk, ment volna gyorsabban is, de még 53 km volt előttünk. A bánkút előtti ellenőrzőpontig egy hullámvasút következett. Fel-le. Itt már egyre nagyobb volt a hó, egy lépésnyom volt járható. Itt többször bokán rúgtam magamat, ahogy egyik lábammal elléptem a másik mellett. Nem esett túl jól. Az egyik emelkedőn, valahol Hollóstető után, a Sugaró környékén elszakadt bennem valami. Egy pillanat alatt hagyott el az erőm. A nagy hóban a lassú haladás fejben tönkretett és néhány emelkedőn kijött a lábam gyengesége, bottal kell felküzdenem magamat. Gabi és András már elfutott előlem, egyedül maradtam a bajaimmal. Egyre mélyebbre ástam magamat fejben, majd a mélyponton kibányásztam egy régebbi futásból megmaradt Powerbart a hátizsákomból. Kő kemény volt. Harapásnál nem tudtam, hogy a fogam, vagy a csoki tört le. Elszopogattam, kortyoltam rá egy kis vizet és elkezdtem kocogni. Szerencsére egy dózerútra értem éppen, ami le volt járva, így a kedvemet is visszahozta. Egy helyen rossz irányba kanyarodtam, de pár perc múlva korrigáltam. A Vörös Meteror síházban már vártak a többiek. Teával és zsíroskenyérrel frissítettem. Nincs is ennél jobb! Természetesen a többieknek már mehetnékje volt, mert ott vártak rám egy jó ideje, de nekem meg kellett tíz perc, hogy ismét formába lendüljek.

A 28. km-nél jártunk és már 1300 méter szint volt a lábunkban. Még a Tar-kőre fel kell menni, aztán már csak gurulás lefelé. Így képzeltük. Csak azt nem vettük számításba, hogy 35 km-rel a lábunkban már a lefelé gurulás sem olyan egyszerű. Tar-kőre többszöri térképolvasás és emiatt elvesztegetett időt követően értünk fel. A párás levegő miatt nem láttunk semmit. Lefelé Gabi és András elkezdett izomból rongyolni. Pillanatok alatt tűntek el a szemem elől. Én ennél óvatosabb voltam, de futómozgással mentem. Tamás-kútig futottunk. Ott én ismét tököltem a teával és zsíroskenyérrel. Ott is hagytak. Mire elindultam, már a hegyoldal felénél jártak. Erőltetett menetben indultam én is neki a hegynek. Elkezdődött az egyik legnehezebb szakasz. Le volt fagyva teljesen az út. Mivel nem sima, hanem göröngyös jég volt, a talajfogás nem volt egyszerű. Egy hatalmasat zúgtam is. Egyik lábammal kirúgtam a másikat. Itt lassan haladtunk. Szerettük volna a várkúti ellenőrzőpontot világosban elérni. Amikor már szürke volt minden és messzire nem láttunk, javasoltam, hogy lámpával kellene futnunk. Ahogy felvettük a lámpát, hirtelen tök sötét lett. El is indultunk egy jónak hitt irányba, de amikor már nem voltak lábnyomok, visszafordultunk. Sok idő elment ezzel is. A várkúti EP nem akart közeledni. Jég-jég-jég, csúszkálás, perecelés. Kb. 10 km-en keresztül. Az ellenőrzőponton elkövettem azt a hibát, hogy leültem. Nagyon nehéz volt felállni, pedig még 10 km volt a célig. Felértünk a Nagy-Egedre, amire egy kis sunyi emelkedő vitt, majd egy apró sziklás lejtőn haladtunk az Egerbe vezető műútig. Itt minden lépés fájt, minden követ éreztem a talpamon. Nem könnyű terep éles kis köveken száguldozni lefelé. Az aszfaltot elérve már tudtam, hogy megcsináltuk. Még volt 1-2 km, végig futottuk és a célegyenes ráfordítóban el is kiabáltam magam, hogy itt vagyok, B+! Ezt a mumust legyőztem, egy újat kell keresnem.

Sajnos az időeredményem nem futóhoz méltó. 11:30. A negyedórás "depózások", elkavarások és jégen töltött két óra. Ahol lehetett futni, ott viszont futottunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.