Mátra 40 - megöl a szint

2013.07.08. 11:21

megjegyzés

A Terep 50 óta komolyabb szintes futásom nem volt. A Tokaji-hegyet ostromoltuk néhány alkalommal, de igazi combfárasztó és vádligyilkos edzésem nem volt. A Mátra 40-nek nagyon örültem, már hiányoztak a hegyek. Kis csapatommal, a szokásos korai indulás miatt álmos fejjel érkeztünk meg Pásztóra.

Ultrabalaton 2013

2013.06.05. 13:32

megjegyzés

Az idén negyedik alkalommal radíroztam végig a Balaton körül futó aszfaltcsíkot. Péntek délután, szemerkélő esőben négyen indultunk el Nyíregyházáról. A négy futás alkalmával mindig más összetételű volt a csapat, de a tavalyi és az idei csak abban különbözött, hogy Gabi párosban indult, ezért is ültünk csak négyen a kocsiban. Nem is gondolkodtunk ötödik emberen, hiszen fejenként 53 km-t le bírunk futni. Annyit tényleg, de végül nem így lett.

Szerző: BGy

7 komment

Címkék: beszamolo ultrabalaton

Terep 50 - Learning To Fly

2013.05.13. 09:37

megjegyzés

Utólag azt mondom, ebben az évben ez volt a célversenyem. Ezt kellett megcsinálni, ráadásul olyan idővel, amiből nem az érződik, hogy éppen bevergődött ez a srác a célba, hanem látszik mögötte legalább a teljesítmény csírája. Nos, úgy érzem, ezeknek a feltételeknek eleget tesz a 6:52-es időm. Nem tudom, hány kilométert futottam ebben az évben, mert időalapúak az edzéseim, de az előző fél évben 12 km szintet sikerült "összeszednem". Ebben volt néhány tokaji kiruccanás, ahol a nemrég felfedezett Borostyán tanösvényen palléroztuk magunkat. Mindezek ellenére alaposan be voltam tojva a verseny előtt. Ha idén is kicsúszok a szintidőből, elbujdosok. Az útvonal teljesen más, mint tavaly volt, bár a táv és a szint nem változott. 50,7 km, 1770 m szinttel. A szintmetszet alapján ez négy darab Tokaji-hegy lesz. Így indultam neki.

Szerző: BGy

5 komment

Címkék: beszamolo t50 terepfutas

Mátrabérc - 2013

2013.04.17. 10:53

megjegyzés

Februárban megnéztem a Mátrabérc Trail hivatalos oldalát, érdemes-e nevezni az edzetlen és elhízott állapotomban. 10 óra a szintidő, 58 km a táv és 2750 m a szintemelkedés. A távtól nem ijedtem meg, de még soha nem voltam olyan versenyen, ami 1900 m-nél nagyobb szintemelkedéssel rendelkezett volna. Megállapítottam, hogy ami engem kilőhet a sorból, az a szintemelkedés. Ráadásul úgy lett elosztva, hogy az első 20 km alatt ebből már 1400 meg is van. Gondoltam, teszek egy próbát és a TT-t lefutom. Két kritériuma volt a Mátrabérc Trail nevezésemnek: 3 órán belül fel kell érnem Kékestetőre és 10 órán belül a célba. Mi is lett az eredmény?

Félmaraton - teszt

2013.03.30. 17:40

megjegyzés

Ebben az évben az összes futásom terepen volt. Hegyen-völgyön, de inkább itt, a Sóstói erdőben. Nem a távolságot mérem, hanem az időt. Legrövidebb hétközi futás 1, a hétvégiek legalább 2 órásak. Közeledik az első nagy megmérettetés, a Mátrabérc. 58 km, 2700 m szintemelkedéssel. Az idén csak a TT-t futom, mert a félek, hogy a 10 órás szintidőbe nem férnék bele a hivatalos trail versenyen. Tavaly fél órával túlléptem a Terep 50-et, nem akarok ebből hagyományt teremteni. Nagyon jó szintfelmérő versenynek ígérkezik a III. Nem Oda Boda terepfélmaraton. Nem aszfaltos verseny, gyors pálya, hiszen az Alföldön vagyunk, böszörményi ismerősök, közel van, minden mellette szól. Felmerült bennem, hogy vajon 2 órán belül le tudom-e még futni a félmaratont. Nekem a 2 óra a lélektani határom. Persze elégedettségem annál nagyobb, minél beljebb vagyok. A legjobb időmet, az 1:43.17-et nem fogom megközelíteni, bár tavaly tavasszal volt egy 1:37-es 20 km-em. Elmúltak már a szép idők! Nincs annyi időm edzeni és a kajálást sem fogtam vissza kellőképpen. Nosza, fussunk egy félmaratont szombat délelőtt! Minden adott hozzá. Van itt egy út, ami mellett elfutok a 10. km kőig, majd vissza és a GPS-emmel még mérem, mennyi kunkort tegyek bele, hogy meglegyen a bűvös 21,1 km.

Felcsatoltam magamra az összes kütyüt, ami sebességet, távot, pulzust mér és nekiindultam. Az 5.40-es ezrekkel pont két óra alatt végzek. Nekilódultam, az első 1 km gyorsra sikeredett, 4:53. Lassítani kell. Az erdő mellett futottam, a tempó miatt hamar kiértem Sóstóra. Az eső szemerkélt, de annyira nem vizezett össze, hogy a szememből törölgetni kelljen. A kemecsei útra rákanyarodva ismerős volt a táj, hiszen tavaly rengeteget futottam itt a bécsi maratonra készülve. Jól ment a futás, az órám szerint 5.22-es ezreket futottam. Nem éreztem fáradtságot, szomjúságot. Frissítőt nem vittem magammal, nem is készültem arra, hogy szükségem lesz rá. Visszafelé sem lassultam, egy pár perces gyomorgörcsöt is egészen jól "kezeltem", bár nem tudom, mi okozhatta. Talán az izgalom, hogy sikerül-e két órán belül beérnem. Meglepődtem én is, hogy nincs más panaszom, a szokásos 15-16. km-nél jelentkező mélypont sem volt sehol. Hm, gyanús ez az egész! Már majdnem visszaértem a városba, amikor a jobb lábam lemerevedett. Egyik pillanatról a másikra. És egy "szál" elkezdett fájni benne, ami a csípőmtől a térdemig ért. Elkezdtem falábú futóstílusban futni. Pont akkor, amikor már emberek is látnak. Inkább megálltam a céltól 750 m-re és nyújtottam egy fél percet. Nagyon fájt, de annyit használt, hogy be bírtam futni az elképzelt célba. 1:55.25 lett az időm, amivel a mostani edzettségi állapotom tudatában teljesen elégedett vagyok. Megnyugodtam, jövő héten nagy gond nem lehet. Megyek, Bodaszőlő!

A pulzusomról nem véletlenül nem nyilatkozom. Volt már jobb is. A Polar órám szerint a running indexem 48, ami átlagost jelent. Kösz! Legalább a motiváció megérkezett. Erre várok hónapok óta.

kilóméter idő
1. 4:53
2. 5:20
3. 5:16
4. 5:19
5. 5:15
6. 5:16
7. 5:28
8. 5:22
9. 5:21
10. 5:24
11. 5:30
12. 5:24
13. 5:20
14. 5:28
15. 5:24
16. 5:27
17. 5:35
18. 5:40
19. 5:33
20. 6:05
21.1 6:24

Szerző: BGy

12 komment

Címkék: beszamolo félmaraton

Bükki 44 km - edzeni kellene

2013.03.05. 09:14

megjegyzés

Lassan itt a tavasz, egyre többet süt a Nap, sokáig van már világos, többet lehet edzeni. Sajnos nem élek a lehetőséggel, az idő pedig megy, emiatt két hónapja csak hétvégenként futok. Akkor viszont másfél-két órát. A távot nem tudom, már nem számolom. Idei nagy versenyeim, amin meg szeretném mutatni magamnak, hogy tudok terepen futni, az a Terep 50, Less Nándor, Bükki Hegyimaraton (ha nem körözős). Mennék a Mátrabérc TT-re is, ha a cél ott lenne, ahol a rajt. Legutóbb a Barcika 50-be tört bele egy kicsit a bicskám. De fogjuk a szezonkezdetre! Azóta csak egyszer volt alkalmam futni, így vágtam neki kis csapatommal a Bükki Kilátások Classic távjának, ami cirka 44 km volt.

Vége a téli álomnak

2013.02.21. 17:09

megjegyzés

December vége óta keveset futottam. A futócuccaim téli álmot aludtak. Évek óta nem fordult elő ilyen. Tavaly az első maratonomra készültem, nem lehetett lazsálni. Sok helyen említettem már és még fogom is, hogy a hóban futást a 2011-es Tortúrán utáltam meg. Egy hónappal rá volt még a Téli Mátra, ami csak fokozta az ellenszenvemet. Ezen a télen nem vitt rá a lélek, hogy menjek futni hóban, hidegben, sötétben. De lehet, hogy 5-6 év után egy hónapnyi pihenést engedhet magának az ember. Persze nem voltam tétlen januárban sem. A távolság helyett időalapú edzéseket kezdtem el csinálni. Nem érdekel a táv, csak az, hogy fussak 2-3 órát folyamatosan. Ebből a futásból volt ebben az évben 6 darab. Futásaim átlagos időtartama 2:45. Ugye, ez már nem kevés. De az átlag elfedi a részleteket. Ebből volt egy 7:40-es futás is, a legutóbbi. A Bükk északi részén, Kazincbarcikán és a környékén.

Hajnali ötkor indultunk. Sötét volt, hideg volt, párás volt. Hiányzik már a Nap. Kazincbarcelonába 7 óra körül értünk. Gabiék már elrajtoltak, mert a 65 km-s távon indultak, mi viszont az 50 km-re neveztünk Tamással. Ági a 25 km-s sorba állt be. Fél nyolckor elindultunk. Csípős hideg volt, a pocsolyák befagyva, az utcán csak a hozzánk hasonló bolondok. Az első 1 km-t a város széléig kellett futni, amit Tomival öregfater tempóban tettünk meg, de semmiképpen nem akartuk elfutni az elejét. Amint letértünk a földútra, majdnem estem is egyet, annyira jeges volt az út. Ahogy haladtunk felfelé, annál inkább a hó vette át az uralmat a terep borítása fölött. Kis sunyi emelkedő volt, ami kb. 4 km-en keresztül tartott. Futottunk végig. barcika_50.jpgJól ment, bírta a lábam, tüdőm. Az első ellenőrzőponton csak zsírkrétával kellett felírni egy kódot. Kicsit fújtunk, aztán kocogás tovább. Az óra szerint 7-8 km/h átlagsebességgel haladtunk. Ez felfelé nem is rossz. Lefelé megpörgetjük és lehet rajta javítani. Bánhorváti volt a következő EP, valahol 12 km környékén. Utána egy sík rész következett, ahol egy szabadon rohangáló husky kutyában már a végzetünket láttuk, de jeges tekintete ellenére megkímélt bennünket. Amint eltűntünk egy kanyarban, rögtön futásra váltottunk. Így mentünk a Damasa-szakadékig, amire fel kellett mászni. Ekkor jártunk 15 km-nél. Tamás zerge módjára felvágtatott a meredek emelkedőn, nekem elkezdett fájni a derekam, a combom és a csípőm. A pulzusom az egekben. Ekkor már tudtam, hogy vége a száguldásnak, itt a holtpont. A szakadék tetején mondtam Tominak, menjen, hagyjon magamra. Úgy, mint a filmekben, ahol megsebesül az egyik főhős. Szerencsére nem vett a nyakába és nem tántorgott ki velem az erdőből.Volt nálam egy Bucimaci nápolyi szelet, amit az EP-n kaptunk. Ezt megettem gyaloglás közben. Pont lejtő volt, hiba volt nem futni. Kicsit jobban lettem, elkezdtem a kocogást. Egy kanyarban még láttam Tomit, de utána már csak a célban. Upponyon nagyon hamar átjutottam és kiértem a Lázbérci víztározó mellett futó aszfaltra. A víztározó mérete nagyon meglepett, hatalmas és impozáns látvány. Egy bajom volt csak, hogy aszfalton kellett futni mellette. Sokáig tartott ez a rész, de mentálisan még épségben értem be Dédestapolcsányba, a 27. km-nél lévő EP-hez. Itt két zsíroskenyér és két pohár gyógytea lecsúszott a református imaházban, ahol az EP volt. Áldás, békesség, nekem futnom kell tovább. Rögtön fel egy hegyre, ahol egy nagy torony van. Ha nem megy előttem egy ember, akkor tuti, hogy nem találom meg a helyes utat. Nincs sasszemem, de még azzal is nehéz lehetett kiszúrni egy 20 centis kék szalagot a bozótban, ami az utat jelölte. Innen vágta lefelé, hiszen lejtő volt. Aztán emelkedő, de szerencsére nem meredek, futható volt. A havas csúszkálást leszámítva jól haladtam. Itt szalagozott részen vitt az út, hatalmas elkavarásokra adva lehetőséget. Én kinéztem egy Hoka lábnyomot és azt követtem. Ha az nincs, még mindig az erdőben lennék. Egyszer csak a Hoka lábnyomok egy meredek lejtőn elindultak lefelé, ahol nem is volt út. Irány utána! Jó tízperces pöcsörészés után egy hatalmas, sáros árkon átkelve a tardonai úton találtam magam. Ez jó, mert benne van az itinerben is. Csak nem látom a hidat, amin át kell kelnem. Szerencsére jönnek mögöttem, felhívjuk a szervezőt, hogy merre kell menni. Hááát, nem kicsit tévedtünk el. De legalább megtaláljuk a hidat, amin átkelve megmászom utolsó hegyemet. Hó, sár, hó, kása. A vége iszonyatos sár.barcika_50_.jpg Lehetetlen volt itt futni. Az utolsó 5 km már csak nyomokban tartalmazott futást, de azért haladtam. Végre beértem a városba, ahol még öt perc elment azzal, hogy hókupacokban ugráltam, hogy a sár lekopjon a cipőmről. Sikerült egészen jól megtisztítanom. Utána már csak be kellett kocognom a célba. 7:43. Tamás már ott volt Szilárddal, egy-egy Steffl-t szorongattak. Nem futottam jó időt, fájt a derekam, de elégedetlen nem vagyok. A célversenyem a Terep 50.

Tomi egy órával hamarabb ért be, Ági pedig elrontotta az útvonalat és Kazincbarcika helyett Dédestapolcsányba ért be. Ez nem is volt baj, csak a kocsikulcs nála volt. Köztünk pedig 15 km távolság. Nem részletezem, megoldottuk és épségben hazaértünk. Jövő héten vár a Bükki Kilátások 42 km-e! Elkezdődött a szezon!. :)

Szerző: BGy

12 komment

Címkék: bükk beszamolo Barcika

Tortúra 65, legyőztem egy mumusomat

2012.12.24. 08:38

megjegyzés

Tavaly egy jól kivitelezett, tudatos felkészülést követően vágtunk neki a Miskolctapolca - Eger bükki útvonalnak. Bánkút után fel kellett adnunk. Az idén időhiány miatt nem tudtam annyit készülni, sőt elég edzetlen állapotban voltam a rajtnál, de meg kellett csinálnunk az év utolsó hegyi futását. Csak fejben készültem, ami abból állt, hogy ha eszembe jutott a Tortúra, csak annyit mondtam, meg fogunk dögleni. A tavalyi emlékekből indultam ki. Végül nem így lett!

Ági és Tamás itthonról izgult értünk, Gabi és András velem fagyoskodott a rajtban. Előnevezésünknek köszönhetően gyorsan "rajtrakész" állapotban voltunk. Bár ez így nem igaz. Nekem az egyik nagy vágyam, hogy egyszer úgy induljunk el egy versenyen, hogy nem kell kapkodni, hangolódhatok előtte. Most is még át kellett állnom a kocsival máshová, már a hátizsák a hátamon volt, úgy kanyarogtam Miskolctapolcán. Aztán kiugrottam és a kocsikulcsot már úgy tettem el, hogy futottunk. Ezt utálom a legjobban. A kapkodást. Mintha sprintversenyről lenne szó.

7:11-kor indultunk, aszfaltos út kanyarog felfelé elég hosszan. Futunk, elkezdem érezni a vádlim fölötti részt. Ez szokta jelezni, hogy most igazi terepfutáson vagyok. Bükkszentkeresztig emelkedik, nincs pihenő, sőt a Nagy-Som hegy meg is dolgoztat egy picit. Nem fáztam, sőt egy picit melegem is volt. Sajnos a kesztyűm nem technikai, így elég hamar átvizesedett. Egy idő után belül vizes volt, kívül pedig meg volt fagyva. Ha pedig ellenőrzőpontnál levettem és ráhúztam a túrabotomra, akkor pedig csonttá fagyott. Azt viszont rossz volt felvenni ismét. Az úton itt kevés hó volt és a lépésnyomok le voltak fagyva, de jól futható volt a terep. Bükkszentkereszt 12 km-re volt, 1:26 alatt érünk oda. Az iskola ebédlője tele volt, beálltunk a sorba, aztán csak Gabi állt a sorban, én teázgattam és telefonon tudósítottam az otthon maradottaknak. András jó tíz perc után megunta a sort és a pecsételő ember mellől a pecsétet elvéve igazolta az itinerünkön, hogy megjelentünk a ponton. Szerintem összességében egy jó negyedóra itt elment. Futás tovább.Hollóstető felé. Jó tempót nyomtunk, ment volna gyorsabban is, de még 53 km volt előttünk. A bánkút előtti ellenőrzőpontig egy hullámvasút következett. Fel-le. Itt már egyre nagyobb volt a hó, egy lépésnyom volt járható. Itt többször bokán rúgtam magamat, ahogy egyik lábammal elléptem a másik mellett. Nem esett túl jól. Az egyik emelkedőn, valahol Hollóstető után, a Sugaró környékén elszakadt bennem valami. Egy pillanat alatt hagyott el az erőm. A nagy hóban a lassú haladás fejben tönkretett és néhány emelkedőn kijött a lábam gyengesége, bottal kell felküzdenem magamat. Gabi és András már elfutott előlem, egyedül maradtam a bajaimmal. Egyre mélyebbre ástam magamat fejben, majd a mélyponton kibányásztam egy régebbi futásból megmaradt Powerbart a hátizsákomból. Kő kemény volt. Harapásnál nem tudtam, hogy a fogam, vagy a csoki tört le. Elszopogattam, kortyoltam rá egy kis vizet és elkezdtem kocogni. Szerencsére egy dózerútra értem éppen, ami le volt járva, így a kedvemet is visszahozta. Egy helyen rossz irányba kanyarodtam, de pár perc múlva korrigáltam. A Vörös Meteror síházban már vártak a többiek. Teával és zsíroskenyérrel frissítettem. Nincs is ennél jobb! Természetesen a többieknek már mehetnékje volt, mert ott vártak rám egy jó ideje, de nekem meg kellett tíz perc, hogy ismét formába lendüljek.

A 28. km-nél jártunk és már 1300 méter szint volt a lábunkban. Még a Tar-kőre fel kell menni, aztán már csak gurulás lefelé. Így képzeltük. Csak azt nem vettük számításba, hogy 35 km-rel a lábunkban már a lefelé gurulás sem olyan egyszerű. Tar-kőre többszöri térképolvasás és emiatt elvesztegetett időt követően értünk fel. A párás levegő miatt nem láttunk semmit. Lefelé Gabi és András elkezdett izomból rongyolni. Pillanatok alatt tűntek el a szemem elől. Én ennél óvatosabb voltam, de futómozgással mentem. Tamás-kútig futottunk. Ott én ismét tököltem a teával és zsíroskenyérrel. Ott is hagytak. Mire elindultam, már a hegyoldal felénél jártak. Erőltetett menetben indultam én is neki a hegynek. Elkezdődött az egyik legnehezebb szakasz. Le volt fagyva teljesen az út. Mivel nem sima, hanem göröngyös jég volt, a talajfogás nem volt egyszerű. Egy hatalmasat zúgtam is. Egyik lábammal kirúgtam a másikat. Itt lassan haladtunk. Szerettük volna a várkúti ellenőrzőpontot világosban elérni. Amikor már szürke volt minden és messzire nem láttunk, javasoltam, hogy lámpával kellene futnunk. Ahogy felvettük a lámpát, hirtelen tök sötét lett. El is indultunk egy jónak hitt irányba, de amikor már nem voltak lábnyomok, visszafordultunk. Sok idő elment ezzel is. A várkúti EP nem akart közeledni. Jég-jég-jég, csúszkálás, perecelés. Kb. 10 km-en keresztül. Az ellenőrzőponton elkövettem azt a hibát, hogy leültem. Nagyon nehéz volt felállni, pedig még 10 km volt a célig. Felértünk a Nagy-Egedre, amire egy kis sunyi emelkedő vitt, majd egy apró sziklás lejtőn haladtunk az Egerbe vezető műútig. Itt minden lépés fájt, minden követ éreztem a talpamon. Nem könnyű terep éles kis köveken száguldozni lefelé. Az aszfaltot elérve már tudtam, hogy megcsináltuk. Még volt 1-2 km, végig futottuk és a célegyenes ráfordítóban el is kiabáltam magam, hogy itt vagyok, B+! Ezt a mumust legyőztem, egy újat kell keresnem.

Sajnos az időeredményem nem futóhoz méltó. 11:30. A negyedórás "depózások", elkavarások és jégen töltött két óra. Ahol lehetett futni, ott viszont futottunk.

Szerző: BGy

4 komment

Címkék: bükk beszamolo tortúra

Felmérő futás a Tortúra 65 előtt

2012.12.03. 10:53

megjegyzés

Tavaly fejben-testben szétcsúszva a 35. km környékén fel kellett adnunk a Tortúra teljesítését. Akkor úgy gondoltam, hogy soha többet nem megyek olyan időben hegyre futni. Eső, havas eső, hó. Vizesen elérni a hóhatárt nem volt nagy élmény. A Sugaró réten hatalmas szél. Be is tette a kaput. A januári Téli Mátra XL megerősített abban, hogy már futni is utálok hegyen hóban. Azóta a téli képeslapok látványától is rosszul vagyok. Nem a harmóniát látom rajtuk, hanem magamat, ahogy csonttá fagyva bandukolok a tájban.

Egy hónapja elindult a Facebookon egy önszerveződő esemény, a Vasárnap Reggeli Szeánsz, leánykori nevén Szombati, ezért a rövidítése SZESZ. Pásztóról induló közösségi futásként lett definiálva, nekünk pedig kapóra jött egy kis felmérésnek a Tortúra előtt. A kiírás szerint 35 km a táv. Reggel a szokásos kis csapatunk felkerekedett és hosszú utazás után Pásztón horgonyoztunk le, ahol a terepfutás legnagyobb ikonja, Németh Csaba is tiszteletét tette. Bedobtuk a közösbe a kaját-piát, néztük a felhőket, amiből eleinte eső, majd havas eső esett. Nehezen döntöttük el, hogy mit vegyünk fel, vigyünk-e magunkkal botokat, amik az Ágasvárra való feljutáshoz tavaly nagyon kellettek. Botot nem láttunk senkinél, így azok a kocsi csomagtartójában landoltak. Sok ismerős arccal találkoztam, akiknek a kis profilképét a Facebookról más ismertem. Nagyjából százan lehettünk.

A csapat összeállt egy képpé és máris indult a futás. Mire mi felocsúdtunk, az eleje már az utca végén járt. Semmi baj, még van 35 km-ünk, hogy utolérjük őket. Az aszfalt hamar véget ért és klassz, süppedős, cuppogós sárban találtuk magunkat. Libasorban tudtunk haladni, a tempó jó volt. Amikor egy kicsit már szélesedett az út, gondoltam, megelőzöm Gabit, de megcsúszott a bal lábam, ami pont kirúgta jobbat, így nem maradt más, mint egy hatalmas firkálás a sárban. A legjobb helyen, mert felfelé mentünk, így mindenki jól láthatta, aki utánunk jött. Bár reményeim szerint mindenki az előtte futó sarkát bámulta, nem az én fünfkomafünf mozdulatsorommal volt elfoglalva. Gabi kérdezte is, mit csinálsz, normális vagy? Erre csak annyit tudtam mondani, hogy csak viccelek. Ilyenkor persze az esés lendületét kihasználva kell felállni, szenvtelen arcot vágni és úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi. Sebeinket ráérünk nyalogatni majd magányunkban. Megúsztam sérülés nélkül. Futás tovább. Sunyi kis emelkedő volt, ami kitartott 6 km-en keresztül. A végén nem bírtam már futni, bedurrant teljesen a vádlim alatti rész. Itt a Nyikom csúcsra mentünk fel, aminek az utolsó száz métere elég meredek volt. A csúcsra felérve letöröltem a szám széléről a tüdőm maradékát. Ott várt bennünket Németh Csaba, mondta rögtön, hogy na, akkor induljunk is. Itt volt a lehetőség, hogy az ikonnal futhassak, de alig kaptam levegőt, így ezt el kellett halasztanom máskorra. Ittam egy kis izót, majd elkezdtem én is a száguldozást lefelé. Itt tűnt fel, hogy már hóban futunk. Megmondom őszintén, nem is emlékszem, honnan volt havas a táj. A kis tenyérnyi hófoltokra még emlékszem az elején, de utána már csak a teljesen havas tájra. Lefelé a Nyikom csúcsról a rövid és a hosszútáv elágazott. Jó szokásunkhoz híven ezt elnéztük Andrással, aki itt ért utol. Egy finom kis öt percecske elment az itiner nézegetésével, értelmezésével. Összejött egy 8-10 fős csapat, aztán eldöntöttük, hogy rossz irányba futunk, zurück. Mátrakeresztesig meghúztam egy kicsit, ami lejtőn nem nagy dolog. Volt egy rész, ahol sűrű fenyvesben futottunk, évek alatt összegyűlt fenyőtüske szőnyegen. Ez lenyűgöző volt, a lábam és a szemem is szerette ezt a részt. Innen kiérve leszakítottam magamról a többieket és ez arra volt jó, hogy egy elágazásnál szem elől tévesszem ismét a jelzést. Pici bizonytalanság után megleltem az utat. Várt Mátrakeresztes. Egy részen a meredek hegyoldalban kellett futni egy kb. 1 lépésnyom széles részen. Második esésem itt volt. Megcsúsztam. Jobb lábam a "szakadékban", majd hirtelen a bal is, én meg kapaszkodok valami csenevész fában. Visszamásztam az útra és futottam tovább. Mátrakeresztesre egyedül érkeztem, ahol ismét kis csapat várt. Mintha én lennék az indító kürt, máris rohantak tovább. "Jó" szokásomhoz híven 5 percet ismét sikerült itt eltönteni. Kaja-pia. Kólás izó. Hm. Ott jólesett, pedig csak a 10. km-nél jártunk.

Innen indult az Ágasvár "csúcstámadás". Az Ágasvár nem a legszebb emlékeim között szerepel. Tavaly nyáron a Vidróczki futásunkon már voltunk ott. Akkor nagyon kikészített, egy földről felvett bottal bírtam magamat felküzdeni. Az itiner szerint a zöld kör vitt volna a turistaházhoz, ahonnan indul a buli. Andrással ketten haladtunk. Volt egy gyanús elágazás, de tiszteletreméltó magabiztossággal kijelentettem, nem itt kell menni. Amikor már olyan útvonalak csatlakoztak be a miénkbe, amik a leírás szerint ott nincsenek, az már elbizonytalanított. A szerencsénk az volt, hogy az itteni utak nem Rómába, hanem Ágasvárhoz visznek. Ki is lyukadtunk a hegy tövében, éppen akkor, amikor az egykor jóval mögöttünk lévő kis csapat ért oda. Utólagos mérés szerint ez nekünk 1 km pluszt eredményezett. Az Ágasvárra 500 méter az út, de 115 méter szinttel. Most valami miatt egészen jól vettem ezt az akadályt. Fent kortyoltam a magammal vitt kólás izóitalból. Nem lesz a kedvencem, de ilyenkor minden jólesik. Csak ne lett volna annyira hideg. Innen száguldás lefelé 4 km-en keresztül, majd Mátraszentimrére felfelé 2 km-t. Hopp, ez egy picit megfektetett. Nagyon éhes lettem. Volt nálam egy gél, amit még a kassai maratonon kaptam. Egy kicsit fejben is elfáradtam. Mátraszentimrén megettem a gélt és megittam az összes vizemet. Ez hiba volt, mert a frissítő állomás még 7-8 km-re volt és a hideg ellenére érezhetően sok vizet veszítettem. Sebaj, odáig lefelé kell menni, nyújtsuk meg a lépteinket. Itt tűnt el valahol a havas táj. Néhány patakon való átkelés tette izgalmassá a dolgot. Ezekből egy bokáig merülés sikerült is. Nem mindig a legnagyobb kő áll a legbiztosabban. Ezt most megtanultam. Mátrakeresztesre egészen jó iramban értünk be. Ismét leálltam kajálni, piálni. A ropi nagyon ízlett, már sósra vágytam. Minden gél és izóital émelyítően édes. Ha csak egy falat kolbászt kaphatnék ilyenkor, főnixmadárként kelnék életre. Ezt be is írom a Tortúra kellékek közé.

Innen már csak 8 km volt hátra, 200 m szinttel. Nem nagy kihívás, egy órát szántam rá. Ezt Áginak mondtam is a telefonba, mert felhívott, hogy hol vagyok ilyen sokáig. Jól is indult minden, rögtön 150 m szintet leküzdöttem, onnan futás. Persze! Csak a hatalmas sarat nem vettem bele a számításaimba. Futottam, ahogy tudtam. A kulacstartó övem elkezdett lötyögni. Ennyit fogytam futás közben? Feszítettem rajta egy kicsit. Kiértem egy hatalmas pusztaságra, ahol a köd miatt 100 méteres látótávolság fogadott. De akkor honnan tudom, hogy hatalmas?  Akkor legalább 200 méter széles és kb. 2 km hosszú pusztaságra, aminek a középvonalán futottam. Itt élveztem a futást. Bele a tejföl ködbe. Köd előttem, köd utánam. Egyszer csak egy futómozgású alak sziluettje derengett előttem. Lassan-lassan utolértem, András volt az. Innentől együtt mentünk. A falu határában lévő szőlőktől szügyig érő sár, amiben nem bírtunk futni, gyalogolni is alig. Itt András is belevágott egy kontrollálhatatlan mozdulatsorba, aminek az eredménye, az adott körülmények között, a legalacsonyabb energiaállapot elérése volt. Alig vártuk, hogy szilárd talajra érjünk. Onnantól aztán futás és minden pocsolya meghódítása, hogy a kétcenti vastag sarat lerobbantsuk a cipőnkről.

A Tortúra 65 km-e előtt jobb eredményre számítottam, de ezek a körülmények hűen modellezték a tavalyi időjárást és nehézségeket. Fejben szerintem készen vagyok, testben még három hetem van, hogy felkészüljek. Ez sem lesz piskóta.

Mozgósítanom kellett a már nyugállományba vonultatott Mizuno Wave Cabrakan cipőmet. Ez aszfaltos cipőben nagyon nehéz terepfutás lett volna.

Köszönet a szervezőknek! Várjuk a tavaszi fordulót! :)

Mizuno Wave Rider 16

2012.10.19. 20:13

megjegyzés

A gyártó novemberben kezdi forgalmazni. Az Amszterdam Maraton expóján a szerencsésebbek már a kezükbe is vehetik, sőt lábon is kipróbálhatják. Tavaly decemberben jelent meg a 15-ös Rider, ami nagyban eltért a 14-estől. Ez utóbbi egy zsákutca volt. Én is vettem, nem jött be. A most megjelenő Wave Rider 16-os miben különbözik a 15-östől? Nos, a talp középső része teljesen ugyanaz. Az igazi újítás a felső részben van. A Mizuno könnyebb anyagokat használ, kevesebb műbőr rávarrást és így 29 grammal csökkent a cipő tömege. Ezáltal a bűvös 10 unciás (kb. 290 g) határon belül van. Az alábbi képen a férfi és a női cipők egy-egy színkombinációja látható. Soha nem a szépségükért vettem ezeket a cipőket. A várható színkombinációk:

Férfi:

  • sárga/kék/antracit
  • narancs/ezüst/sárga
  • fehér/piros/antracit
  • kék/birodalmi kék

Női:

  • kék/rózsaszín
  • ibolya/narancs
  • fehér/ibolya/antracit
  • piros/zöld/fekete

wave_rider_16.gifmizuno_wave_rider_16.gif

Szerző: BGy

3 komment

Címkék: hirek mizuno wave rider 16

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...